Kényszer házasság - 5. fejezet

A randevú

Dean szemszöge:

Gyors, határozott mozdulatokkal górom ki a táskámból a ruhákat, melyeket Denverbe utazásom miatt hoztam. Persze, még arra sem volt elegendő időm, hogy a szekrénybe behajtogassam őket, habár nem is lett volna sok értelme, mivel engem ismerve ugyanígy végezte volna. Gyűrötten, a földre dobálva egy kupacot alkotva. Szégyen, vagy mégsem, de éppen egy randira hívtam volna meg a Cass szerint legsötétebb nőt, akivel valaha csak kapcsolatom volt, de egy minimálisan alkalminak mondható rongyom sem volt, ezért megmaradtam az alap ruházatomnál. A farmer, kockás ing vékony kabáttal eddig is nyerő volt, akkor miért pont most ne lenne az? Hátra kapom a fejemet az ajtó irányába, amikor meghallom az azon lévő kopogást. Gyorsan elrúgom az elé hányt göncöket és kinyitom az ajtót a Cupidóként szorgoskodó Castielnek, aki két, szinte teljesen egyforma öltönnyel vánszorog be hozzám. 
- Kölcsön adjam valamelyiket? - kérdezi, miközben faarccal figyeli az unottabbnál unottabb fejeket, amiket vágok. Sajnálatos mód a menny nem igazán tudja, hogy hogyan kell oktatni az angyalokat arról, hogy egyes emberi gesztikulációk avagy viselkedések mit jelentenek, legalábbis erre fogom azt, amiért legjobb barátom ennyire képtelen szellemileg felfogni azt, ami teljesen nyilvánvaló.
- Cass nem esküvőre vagy temetésre készülök, hanem egy lazább randi féleségre. Nem kell öltöny, szóval ha szépen megkérlek vidd innen ezeket oda, ahol soha többé nem kerülnek még csak a szemem világa elé se. - motyogom lassan és érthetően, mintha egy óvodáshoz beszélnék, amit az angyal összehúzott szemekkel figyel, majd egy óvatos bólintással válaszol. Már épp átlépné a küszöböt, amikor azonban visszafordul. 
- Minden tőlem telhetőt megteszek. - mondja, majd kiviharzik onnan és kezdhetek reménykedni, hogy nem is fog zaklatni egyelőre az ostobábbnál ostobább kérdéseivel, megállapításaival vagy csak feltételezéseivel, amikre se időm se elég türelmem nincsen. Gyorsan rápillantok az órára és kapkodó idegbetegként veszem tudomásul, hogy ha továbbra is tetvészkedni fogok, akkor minden bizonnyal el fogok késni. Azért én sem járok minden nap étterembe, főleg nem randevúzni, de azt hiszem ezúttal tehetnék kivételt a megszokottaktól eltérően, hogy legalább egyszer nem kések el valahonnan. Karomra hajtva a ruházatomat indulok meg a fürdőbe, ahol pillanatok alatt lezuhanyozom majd megborotválkozom, hogy lehetőleg ne tévesszenek össze egy ősemberrel esetleg Bud Spencerrel, nem hinném hogy jó néven venném, ha Katherinent az öreggel látnám karöltve. Sértené az egómat, afelől biztos vagyok. Magamra öltve a ruházatomat indulok meg az ajtó felé, azonban valami mégis visszatart. Egy furcsa érzés, mely szerint a kinézetem inkább egy kolduséval vetekszik, mintsem egy randira készülő férfiéra. Na igen, talán Cassnek igaza volt. Megköszörülöm a hangom és a lehető legnagyobb robajjal ordítom el magam, hogy az angyal tudatáig mindenképp eljusson, hogy így szólítom őt, nem pedig a Miatyánk kántálásával. Fél pillanat kell ahhoz, hogy elém járuljon, csak, hogy mindenképp örültem volna neki, ha nem annyira érzi szorosnak a barátságunkat, hogy olyan közel áll hozzám, mint aki rögvest le akar nyomni velem egy menetet, ezért hátrébb tolom, hogy legalább az orrcimpája ne érjen hozzá az enyémhez és bosszúsan pillantok rá. Természetesen ő most sem érzékeli annak súlyát, hogy ő mit is tesz éppen, ezért megpróbálok a késésemre koncentrálni és ledarálom neki a problémáimat, amit ő állítása szerint hamar orvosolni tud. Csakugyan visszatér az egyik öltönnyel, amivel egy negyedórája elküldtem. Nagyot sóhajtva veszem tudomásul, hogy ha tetszik, ha nem ez lesz a ruha, melyben villogni fogok a vörös szőnyegen. Pillanatok alatt levedlettem hétköznapi ruhámat, majd felvéve az öltönyt indultam meg az ajtó irányába, azonban Castiel mint mindig, most sem feledkezett meg a részletekről, így egy kis liliom csokrot nyomott a kezembe. A kocsimba beülve indulok meg a puccos étterem felé, ahová a találka szólt. Ugyan nem értem, hogy Kath miért is nem volt hajlandó engedni, hogy a házánál vegyem őt fel, de betudom azzal, hogy talán Hamupipőkének érzi magát, hogy majd házról házra járva keressem meg otthonát. Az úti célomnál szerencsésebb talán nem is lehettem volna soha, pont abban a pillanatban érkezett meg a maca is, amikor odaértem. Félmosolyra húzom a számat, miközben éhes tekintetem bebarangolja teste minden porcikáját a csinos fekete combig érő, egyszerű szabású ruhával együtt. A szenvedélyes tekintet, ahogyan ő is végig futtatja rajtam a tekintetét megőrjít, pláne amikor gonosz vigyorra húzza a tűzpiros árnyalatokkal keretező száját, legszívesebben szét tépném, ami azt hiszem nem venné túl jól ki magát a parkoló közepén, habár...nem, semmi képpen sem. Felkínálom neki a karomat, melybe ő büszkén bele is karol. Hosszú, vékony lábairól alig tudom levenni a figyelmemet, amit ő kacér mosollyal reagál le. Az étterem fele annyira sem bizonyult érdekesnek és elragadónak, mint a nő, mellyel megosztozom az ennivalón s a szikrán, mely egymás között felismerhetően érezhető. Minden egyes mozdulattal és szóval érzékeltetem, ahogy ő is, hogy mennyire kívánom, mennyire kell nekem valamint, hogy minél előbb magamhoz csábítsam. Nem tagadom, amióta csak sikerült megismernem alvás előtt róla fantáziálok, persze nem afféle Sammy féle dolgokat, hogy leánykérés, házasság, kis pulyák házban szaladgálása, hanem valamivel, jóval sőt, mérföldekkel erotikusabb gondolatok. Biztosan állíthatom, hogy a fantáziámmal adta a jó ég semmi probléma nem volt még soha és szerintem egész biztos, hogy nem is fog semmi hasonló előfordulni, hogy talán megromlanék vagy hasonló. Ugyan nem hinném, hogy ennél is romlottabb lehetnék valaha, mivel valljuk csak be. Hidegvérű gyilkos vagyok, aki megjárta már a poklok poklát valamint az erotikus fantáziák úgy vágtatnak elméjében, mint a szabad levegőn lévő lovak. Habár ez egész érdekes és érdekfeszítő is egyben, hogy ehhez hasonlítom saját magamat, de ugyan kitudná meg. A villámat beleszúrom az émelyítően finom illatú Wellingtonba, miközben a hozzá való majonézes salátából is kanalazok egyet a számba, mindezt úgy, hogy közben le sem veszem a szemem az előttem szintén falatozó nőről. Azt hiszem igaz a mondás, amit mindig anya szájából hallottam, amikor éppen főzött és panaszkodtam, hogy unatkozom, ezért olvasson nekem, hiszen az ételt minek annyi ideig főzni, ilyenkor egyetlen választ kaptam mindig. Azaz, hogy a férfi szívéhez a hasán vezet az út, amit egészen sokáig tényleg nem értettem. Aztán a megvilágosodás hamar elért engem is, viszont most, hogy egy olyan nővel eszem, aki tényleg tudja, hogy hogyan kell enni melegséget éreztem. Eddig folyton olyanokkal randiztam, akit ha elvittem valahová, mondjuk egy ebédlőbe, ott rendszerint csak én ettem, a párom pedig engem nézett mosolyogva vagy csak csipegetett. Ezek szöges ellentétei Katherinnek, aki olyan meghittséggel falja föl az előtte lévő ennivalót, hogy hirtelen attól félek, hogy a villát is leharapja. Egyetlen szó jut róla az eszembe. Tökéletes. Hirtelen valahogy eszembe villan egy olyan ötlet, amely akár az egész életemet gyökerestül megváltoztatná, azonban csalódottan kell, hogy elfogadjam, hogy ez nem így működik. Nem vehetem el feleségül, nem lehetnek gyerekeink és legfőképpen nem hagyhatom ott a vadászatot. Habár ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás arra, hogy világéletemben erre vágytam. Szerető családra, melyben még csak említésre sem kerülnek soha a természetfeletti lények és a velejáróik. S talán itt lenne az alkalom. Katherine egy olyan nő, aki számomra a legrejtélyesebb ember, mégis soha nem volt még alkalmam ennyire szenvedélyes és vonzó macával megosztani az életemet. Azt hiszem ideje lenne kivételt tenni, még ha oltári nagy baromság is. Nem engedhetem, hogy az életem csupa vadászatból és némi szórakozásból álljon, szükségem van nekem is szeretetre, még ha olyan sokszor nem is mondom. Emberi lény lennék én is, nemde? Gondolataim mélyéből Katherine hangja húzott ki. Mosolyogva figyelek fel rá, miközben éppen azt ecseteli, hogy a bátyja az agyára megy. Persze, ismerős a dolog, én is hasonlóan vagyok az öcsémmel, de mindennek ellenére szeretem és védem, ameddig csak élek. Katherine és a bátyja, mint kiderült, Damon is így van ezzel.
- Na és hol dolgozol? - teszi föl nekem a váratlan kérdést, amire olyan szívesen válaszolnék igazat, de nem tehetem. Tisztában vagyok vele, hogy ha leleplezem előtte a valóságot, minden bizonnyal vagy világgá futna és szóba sem állna velem többé vagy pedig diliházba küldene. Egyik lehetőség sem kedvező számomra, ezért próbálok egy minimálisan normális keretek közötti választ adni.
- Vadászgatok. Élem az életemet. - mondom, miközben érzem az asztal alatt, ahogyan a lábával az enyémet simogatja. A szám huncut mosolyra húzódik, közben pedig kacsintást nyilvánítok felé. Ő beharapja alsó ajkát, ami olyan érzelmeket csal ki belőlem, mintha azt sugallná, hogy ha nem kóstolom meg azokat a tűzpiros ajkakat ismételten üdvözölhetem a poklot. Nem lenne túl jó, mégis kockáztatok és saját magamat kínozva ellenállok a kísértésnek, amolyan még ráérünk ezzel stílusban. Azonban hiába tartóztatom magamat, mikor ő minden egyes mozzanatával eléri, hogy ebben a szent pillanatban itt hagyjuk az éttermet és a randit és akár a kocsiban eggyé váljunk vagy még az étterem mosdójában. Számomra talán ez lenne a tökéletes dolog, és a legegyszerűbb is, viszont Katherinent többre tartom. És mivel ő az egyetlen lány az életem során aki ily módon megdobogtatja a szívemet, annak különlegesebb helyet szánok. Mondjuk a motelt. Oké, az a koszos lyuk talán nem egy királyi palota, de azért mégsem egy kocsi vagy egy budi. Megnyalja ajkát, közben pedig mocorogni kezd, ahogyan próbálja magát kihúzni ültében így kihangsúlyozva a nőies vonalait. Igen, azt hiszem ez az a pillanat, amikor megveszett állat módjára felpattanok az asztaltól.
- Nem bírom tovább. Menjünk. Akarlak.

Kényszer házasság - 4. fejezet

Vonalban a smaragdszeművel

Katherine szemszöge:

A lehető legördögibb vigyorommal ballagtam oda a testvéremhez, aki éppen most végzett a katonák kioktatásával. A feltűnő jókedvemet természetesen ő is észreveszi, de nem izgatja magát, legalábbis gondolom, mivel a szokásos unott arckifejezésével válaszol. Csípőmet egyenletesen ringatva tipegek elé, mire ő végre szándékozik rám emelni a pillantását. A vigyorban úszó számat összehúzott szemmel méregeti, valószínűleg sejti, hogy mesterkedem valamiben. Nos, a megérzései sosem csalnak. 
- Helló bátyó! 
- Katherine! - bólint, amolyan köszönésképpen, majd újra másra fordítja a figyelmét. - Őszintén örülök, hogy a saját lábadon jöttél le, nem pedig darabokban. Annak már kevésbé, hogy ilyen alattomos vigyorral járod a világot, miközben Winchester vagy a kék szemű tyúkja bármelyik óvatlan pillanatban megölhet. 

- Megmondtam, hogy tudok magamra vigyázni! Mindent a kezemben tartok! - húzom ki magam és felemelem a fejem, közben pedig egy szemembe tévedő hajtincset tűrök a fülem mögé. 
- Ne igyál előre a medve bőrére! Talán az első beavatkozásodnál nem is, de a második vagy harmadik esetnél már ráfognak jönni, hogy nem csak egy szerencsétlen halandó vagy és már halott vagy. Tőlem pedig ne várd majd el, hogy én szépen összekapargatlak és eltemetlek. Ha meghalsz, meghalsz... figyelmeztettelek, az én lelkiismeretem tiszta. - mondja közömbösen, mire én unottan sóhajtok és próbálom a fülem mellett elengedni a hallottakat. Természetesen ezt a szöveget már kis milliószor hallottam, amikor bajba kevertem magamat. De az Isten szerelmére, hát mondja már meg neki valaki, hogy felnőtt démon nő vagyok, aki végtére is, de tud magára vigyázni bébicsősz nélkül is. Nem kell a bratyó védelem, legalábbis most biztosan nem, majd ha esetleg igényelném, ő lesz az első akinek szólok. 
- Ezt örömmel nyugtázom. Gondtalanító lenne, hogyha démon létedre még lelkifurdalásod lenne. - fordulok meg, majd újra az előbbi mosoly kúszik a számra, amikor megcsörren a mobilom. - Sajnálom kapitány, de ezt most fel kell vennem. Úgy érzem sürgős. 
-  Csak ne hogy te húzd a rövidebbet! - válaszolja, aztán még hallom, ahogy motyog valamit, de addigra már eloldalgok. Tulajdonképpen ez a szöveg nekem már megszokott, ahogyan a megöllek , én parancsolok vagy éppen a folytonos szorongatásai is. Nem is törődök vele, hisz felesleges. Ő így mutatja ki a felém irányuló szeretetét és féltését, hát ha ez neki így jó, akkor felőlem rendben van, csak kevésbé próbáljon engem megfojtani. Előhalászom a telefonomat a táskám legmélyéről, amit még Crowley hívása után dobtam be mérgemben, azonban most inkább annyival ördögibb mosollyal kapom elő és nyomom meg a zöld gombot. Az ismeretlen szám láttán még inkább kiszélesedik a vigyorom és már kezdhetnék félni, hogy így akár kipereghetnének a fogaim is, mivel már lassacskán a szám túlsó felén találom őket. Mondjuk az eléggé furán festene, most hogy így belegondolok. 
- Helló! A Szabadságszoborral beszélek? - hallom meg a nagyon is ismerős hangot, miközben magam elé képzelem, ahogyan ő éppen hozzám hasonlóan hatalmas vigyorral tartja a kezében a telefont várva, hogy megszólaljon a vonal másik felén lévő személy. 
- Eltalálta uram. És önben kit tisztelhetek? - megyek bele én is a játékba és szánalmasan felkuncogok, amikor meghallom, ahogyan ismételten az álnevén mutatkozik be. Szép húzás, de nem legjobb. A háttérben hirtelen zörgéseket hallok, miközben egy hang sikítóan felkiált. - Minden rendben van? Mi ez a zaj? - Dean hirtelen kitör a nevetésben és mást sem hallok percekig csak a folytonos kacagását valamint egy komoly hangot, amely feltételezem az angyal lehetett. 
- Semmi extra, csak Cass éppen magára borította az éppen elkészült teáját. - vihog még mindig, miközben a hang sértődötten fújtatni kezd. Elképzeltem, ahogyan a ballonkabátos, kék szemű férfi éppen hagyományosan teát főz, majd amikor lehelyezi a gáztűzhelyről az edényt magára borítja és az forró tea pedig a kabát alatt rejtőző öltönyre borul, majd később sértődötten elvonul. Hát több se kellett nekem, Deannel egymást túlnevetve kezdtünk el vihogni. Aztán miután már mindkettőnk abbahagyta, újra rákezdtünk. Így ment ez percekig, talán már negyed óráig is. A velem szembe jövő démonok már kezdtek hülyének nézni, azonban amelyik úgy nézett rám, ahogy én azt nem találtam jónak, pusztán csak megmutattam fekete szemű mivoltomat és máris elsasszéztak előlem, mielőtt még véletlenül megöltem volna őket. Ami nálam eléggé gyakori felindulásból meg is szokott történni. Ezért sincsenek démon pajtijaim a bátyámon, na meg persze az őnagyságán kívül, aki most is távol van egy fontos ügy miatt, ami körülbelül annyit foglal magába, hogy trónt készített magának, mert a mostani már tönkre van és ő jobbat érdemel, mert hát ugye ő aztán valaki. 
- Idióta! - sóhajtok egyet szem forgatva, majd hirtelen rájövök, hogy én közben vonalban vagyok a smaragdszeművel. Hevesen rázom a fejemet, majd magamat szidom, hogy tulajdonképpen ő ezt nem is látja. A vonal túlsó végéről már nem is hallok semmit, azt hiszem kinyomta. - Itt vagy még Dean? 
A válasz hamarosan érkezik is, habár csak percek múltán, de legalább nem tette le.
- Itt vagyok, persze. Miért vagyok idióta? 
- Nem rád mondtam. Csak éppen elhaladt mellettem egy pár tini fiú és úgy gondolták, hogy mulatságos, hogy ha rágót dobálnak szét és beleragad valaki. - hazudok szemrebbenés nélkül, közben pedig a hajamat csavargatom. Közben megfordulok és újra meglátom Damont, amint éppen az egyik agyhalottnak beszél, hogy legyen szíves és pakolja ki a lelketlen hullákat a raktárból, hogy legyen hely a lelküknek, amelyeket el kell zárni. 
- Kis pöcsök, még nem tudják mi az igazi élet. - sóhajt fel Dean, miközben én felkuncogok akaratomon kívül. - Na és mi jót csináltál ma? - teszi föl nekem a váratlan kérdést. Nos, hát jót semmit, a rosszakat pedig listáznom kell, szóval inkább letudom egy semmi különössel. 
- Na és te? - kérdezek vissza, már csak azért is, hogy hátha kiejt valamit az ügye kapcsán. Rájött-e már, hogy démon volt-e a tettes vagy csalódnom kell, amiért olyan hülye, hogy még ezt sem találta ki. De mindegy is, az ilyen pasiknál pozitívum, hogy ha esze nincs, legalább jól néz ki és persze ért a flörtöléshez. 
- Hát ha te azt megtudod, talán szóba sem állsz velem többé. - jelenti ki, mire nekem újra vigyorognom kell. 
- Lássuk csak. Felkeltél tízkor, ettél valamit, aztán egy sör után megnéztél egy részt a Simpson család erotikus oldaláról. Eltaláltam? - kérdeztem, miközben újra magamra öltöttem a vigyorgós mivoltom. A bátyám is folyton ezt csinálta, mikor még emberek voltunk. Tele volt élettel és a nők hajkurászása volt a mindene, volt. Most még csak egy példányra se néz rá. Természetesen nem azért, mert újabban a férfiakat kedveli, hanem egyszerűen csak nem kíván senkit és semmit. Próbáltam már összehozni az egyik démon lánnyal, Meggel, de ő túlságosan is Crowley kedvencévé nőtte ki magát, aztán valamilyen oknál fogva felszívódott és azóta se találja senki, nem mintha bárki is keresné, ráadásul a bátyám is gyűlölte, egyedül a szarkazmusát értékelte, bár az is eléggé a múltszázadé volt. 
- Jobban ismersz, mint az öcsém. - nevetett fel, mire én szemöldököm felhúzva meredtem magam elé. Öccse? Fantasztikus! Még egy Winchesterrel több, habár meg kell mondjam eléggé érdekelne, az a jelentéktelen információ, hogy vajon az öcsike is olyan csillogó smaragdszemű és tökéletes férfi-e, mint  amilyen a bátyja. 
- Van öcséd? - csúszik ki a számon a kérdés.
- Igen, Sammy. Habár mindenkivel Samnek hívatja magát, szerinte az én becézésem egy cseppet sem illik, olyan óriásra, mint ő. Mármint, azért, mert hogy ő egyrészt felér egy felhőkarcolóval másrészt, meg hogy ő nem öt éves.
- Akkor az a tipikus öcsike féle. - állapítom meg egy szemforgatás kíséretében, miközben fintor csúszik a számra. Ez a Sammy túlságosan is számomra bajkeverő szentnek tűnik. Csak remélni tudom, hogy tévedek. Miután a beszélgetésnek véget vetettünk, azzal a feltétellel, hogy holnap találkozunk, rögvest a bátyámat kerestem föl, hogy jól beolvassak neki. Amint sikerült kiszúrnom a tömegből a hollófekete haját, valamint a most éppen koromfekete szemét rögtön odasasszéztam hozzá. Persze az előbbi vigyoromnak már nyoma sem volt, a bosszús képemnek már annál inkább, amire ő szarkasztikusan rá is kérdezett, azonban én egy legyintéssel hallgatásra bírtam.
- Mégis miért nem mondtad, hogy Deannek van egy öccse is? - kérdezem szemrehányóan, miközben ő vet rám egy szánalmas vagy mosolyt. Talán tényleg az vagyok, de ezzel most nem tudok foglalkozni. 
- Mégis miért mondtam volna meg? 
- Talán azért, mert a bátyám vagy és azt hittem, hogy megakarsz védeni, másrészt jogom van tudni, harmadrészt pedig még bajt jelenthet számomra, hogyha nem vigyázok. - hadartam, mire ő unottan nézett rám, majd felkúszott a szemöldöke a magasba.
- Megnyugtatlak, hogy Sam Winchester nem jelenthet veszélyt, mivel nincs is a városban, másrészt meg azt hittem, hogy mindent a kezedben tartasz. Vagy mégsem? 

Kényszer házasság - 3. fejezet

Csábító sötét

Dean szemszöge:

Egy órája már, hogy a kávézó bőrülését melegítem Cass, a feljegyzéseim és egy sajtburger társaságában. Összefüggéseket kutattunk a három áldozat között. Természetesen arra már sikerült rájönnünk, hogy mindnyájuk öngyilkos lett valamint, hogy a templomban vagy annak körzetében találták meg a holttestüket. De ez az információ édeskevés. Ha egy kis fantáziát viszünk a dologba azt mondanám, hogy bosszúálló szellem. Legalábbis erre gyanakodunk. De hogy őszinte legyek még én se hiszem el ezt. Mármint miért lenne az? Akkor lettek volna jelek, de az áldozatok hozzátartozói semmit nem említettek Castielnek, amikor is a tudtom nélkül látogatta meg őket és kikérdezte őket az esetről, még tegnap este. Ráadásul igen csak meglepődtem, amikor, mint kiderült az FBI egyik emberének adta ki magát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mikor megtudtam nem nevettem el magam, de büszke vagyok rá, amiért ennyi fejlődést elért azóta amióta ismer minket, Winchestereket. Mondták már hogy hatással vagyunk az emberekre, na de hogy a mindig szent és az Úr akarata szerint cselekvő Cassre is, a fene se gondolta volna. Szárnyas barátom éppen a látogatását ecseteli, amikor a hozzátartozóknál járt, legszívesebben belepörgetnék a monológba, ha ez lehetséges lenne, ugyanis abszolút nem érdekel, hogy gyömbér teával kínálták őt, ami meghatotta őt, hogy vannak még tisztességes emberek. 

- Cass, a lényeget! - sóhajtok fel unottan, miközben az előttem lévő sajtburgerbe harapok.  Fáradtan nézek rá, amikor összeráncolt szemöldökkel pillant rám, jelezve, hogy elszeretné mondani. Ha a gyömbér tea a megoldás arra, hogy rájöjjünk az esetre, akkor felőlem naphosszakat beszélhet róla, csak engem kíméljen meg tőle. Amíg ő az italt hadarja halkan, mintha Isten tudja milyen titok lenne, addig én a külvilágot kizárva minden figyelmemet a sajtburgeremre fordítok, egészen addig míg egy papírfecni nem esik mellém, melyet egy éppen távozó vendég ejtett ki a táskájából. Automatikusan a fecnihez nyúlok és rá sem pillantva ragadom meg a nő karját, aki bájos mosollyal pillant rám. Meg kell mondjam igazán kegyes volt vele a természet. Bevetem minden eddig tanult csábítási technikámat és olyan feltűnően, ahogy csak tudom végig mérem. Feszülő bőrnadrág tapadt rá formás, hosszú lábára. Vékony, alkata egészen beindította a fantáziámat, főleg amikor a mellére esett a pillantásom, melyet egy falatnyi sötétlila top takart. Hosszú haja a göndör fürtökkel a vállára omlott és a vége már a hátát verdeste.  Az arca veszélyt sugárzott. Szemei a barna legsötétebb árnyalatát tükrözte. Vörös szája pedig hívogatóan csalogatott maga felé. Teljesen megbabonázott, ennek ellenére is egy szemérmes mosolyt varázsoltam magamra és úgy nyújtottam neki a papírdarabot. 

- Ezt elejtetted. - mondom, miközben szemem előtt már az éjszakámat képzelem, ahogyan éppen testének minden egyes pontját végig simítom a kezemmel melyet a szám kísér. A mogyoróbarna haját ujjaival birizgálni kezdi, ami feltételezem az egyik csábítási módszere. Bár annyi pénzem lenne, ahányszor ezzel próbálkoztak! 

- Tudom. - mosolyog rám és ajkába harapva figyeli a reakciómat, ami nem merül ki másban, csak egy szemöldökfelhúzásban. 

- Egyébként Aaron Hauston vagyok! - nyújtom felé egy kamunévvel a kezemet várva, hogy megérintse. Kíváncsi vagyok a bőrére, hogy vajon mennyiben merül ki a puhasága. 

- Én pedig a Szabadságszobor! - mondja ezt úgy, hogy egy pillanatra el is hiszem, hogy igaz, amit állít. Zavartan nézek rá, mire ő bájosan mosolyog tovább, mintha nem egy oltári nagy baromságot nyögött volna be éppen. Erre a pillanatra már Cass is rájött, hogy tulajdonképpen magában beszél, mint holmi elmebajos, szóval csöndben meghúzódva hallgatózott. Legalábbis szerettem volna ha csöndben teszi. 

- És mi az igazi neved? - kotyog bele mindentudóan Castiel. Összevont szemöldökkel nézek rá, amit tulajdonképpen ő észre sem vesz. Eléggé feltűnően méregeti az előttem álló csinos nőt, de gondolom neki nem olyan a fantáziája, mint az enyém. Legalábbis nagyon remélem, mert most irigy leszek és nem, nem szándékozom osztozkodni. Nem igazán vagyok benne egy édes hármasban, főleg nem Cassel, még a végén a elűzné a szentbeszédével mint régebben azt a nőt a bárban. 

- Katherine. - feleli, miközben elveszi a papírt a kezemből és egy nagy "K" betűt firkant rá. Ekkor veszem csak észre, hogy egy telefonszám van a papírra írva. Széles mosollyal nyugtázom tettét és egy kísérletképpen miközben ír, addig odahajolok a füléhez és haját eltolva suttogni kezdek. 

- Na és Katherine, mit szólnál ha...? - kezdek bele, de Cass megint úgy érezte, hogy újra jártatnia kell a száját, ezért szépen félbeszakított. Amint elmegy a Kath, tuti megtépkedem a szárnyait. 

- Társaságban nem illik sugdolózni! - mondja közömbösen, miközben feláll és pulthoz vánszorog, hogy kérjen egy áhított gyömbér teát. Muszáj, hogy gyorsan a kezemet a számra tapasszam, hogy fel ne nevessek hangosan, amikor a pultosnak magyarázza, hogyan készítse el az italt. 

- Fura egy barátod van. - jegyzi meg a mellettem álló szépség. - Egyébként mit is mondtál mi a neved? - kérdezi hosszú szempillái alól. Az agyam sebesen kattog, hogy eszembe jusson a név, amivel próbálkoztam. Általában nem osztom meg másokkal a valódi nevem. Miért tenném? Elvégre ki is találhatok egyet, igaz? Már éppen mondanám a soron következő álnevem, amikor rám vigyorog. - Tudod Dean, azért többet vártam volna tőled. - mondja, mire a szemeim döbbenten kitágulnak.

- Honnan tudod a nevem? - kérdezem, közben már fel vagyok készülve, hogy ha úgy adódna bármikor megsebesíthessem. 

- Tudom nem szép dolog, de egy kicsit füleltem és hallottam, hogy a barátod így szólít. Viszont azt tanuld meg, hogy hazudni csúnya dolog. - mondja, miközben rám kacsint. Az eszem megáll komolyan. Úgy néz ki a mai nap egyszerre fogok Cassnek egy nyaklevest adni és köszönetet mondani, amiért felébresztett, habár nem abból a célból, hogy találkozhassak Katherinenel, de az részletek kérdése. Mindenesetre, akármennyire is vonzó ez a nő, de jelenleg nem igazán van időm arra, hogy ezzel foglalkozzak, majd utána. Egyre furább a gondolkodásom, én magam sem értem, miért utasítok vissza, még ha csak magamban is egy ilyen elképesztően csodálatos nőt. Megnyalom a szám szélét, ahogyan feszes fenekére esik a pillantásom, de azon nyomban megrázom a fejemet. Fáradt sóhaj kúszik ki a számból és megdörzsölöm gyengéden a halántékomat. Katherine rám pillant és negédesen rám mosolyog, ami be kell vallanom eléggé jól hat rám. Széles vigyorra húzom a számat, közben az ujjaim már az arcán pihennek. Selymes bőre semmihez sem hasonlítható, de a szemében égő tűz engem is lángra lobbant. 
- Később hívj fel! - kacsint rám és oldalazva kimegy az épületből, amíg én csak bólintok egyet.
- Ebben a kávézóban pocsék a felszolgálás! - jelenik meg pillanatok múlva Cass és egy jellegzetes fintorral foglal helyet. Megfogja a kiskanalat és lassan kavargatni kezdi a teáját, amiben kezd feloldódni a cukor. Eléggé feltűnő látványt kelthettem, ha még az angyal is kiszúrta, hogy amióta a lány elment az egymás után követő számokat figyelem, olyannyira, hogy lassan már kezd beleégni az agyamba. - Nekem annyira nem volt szimpatikus. Volt benne valami sötétség. - állapítja meg váratlanul. Fáradtan emelem rá szemeimet és próbálok valamiféle képpen célozni a tekintetemmel arra, hogy néha igazán jól esne ha befogná. De végül is kit áltatok? Sosem fog megváltozni. 
- Cass had világosítsalak fel...- ülök le a helyemre és összekulcsolt kezemmel kezdek játszadozni, míg a kék szemek tulajdonosának elmagyarázom, hogy mit gondolok - Ha egy nőben első látásra sötétséget látsz, az jobbára azt jelenti, hogy titokzatos, ha pedig titokzatos akkor sokkal több mindenről tudsz neki beszélni, van miért küzdeni és természetesen jó az ágyban. 
- Örültem volna, ha az utolsó pontot nem említed. - mondja unott hangon, míg én harminckét fogas vigyort villantok neki, amit ő a szokásos semmitmondó arcával reagál le. 

Már régen besötétedett, amikor Cassel éppen a tetves motelben szidtuk azt a lényt, mely megölte a három embert. Hál istennek azóta sikerült azonosítanunk egy újabb szempontot, még pedig, hogy az áldozatok, mind nősek és a harmincas-negyvenes éveiben jártak. Ez egy olyan információ volt, melyen érdemes volt elindulni, mivel voltak közös dolgok, de a leginkább szembetűnőbb az volt, hogy mindhárom férfinak volt priusza. Ami eléggé fura dolog, ha úgy vesszük, mert azért egy olyan ember, aki ölt már embereket az mi a fenéért ment papnak? És egyáltalán minek volt szabadlábon? Ha rajtam múlott volna ezer lakatot tettem volna a zárkájára, hogy még csak véletlenül se jusson ki. Kezem ökölbe rándult még csak attól is, hogy valaki ártatlan embert öl csak azért, hogy a beteges vágyait kielégítse. Fintor ül ki az arcomra és a hányinger kerget, amit hiába is, de gyorsan le kell törölnöm a képemről, ugyanis a telefonom éles hangja betölti az egyébként síri csendben álló szobát, melyben csupán csak Cass nézegeti a papírokat és az adatokat. Előkapom a készüléket a kabátzsebemből és unottan nézek a telefonra, amikor meglátom az öcsém nevét a kijelzőn. Tudhattam volna, hogy nem tud nélkülem még levegőt sem venni, mindenesetre gyorsan megnyomom a zöld gombot és a fülemhez tartom a telefont. 
- Szia! Én vagyok! - szólal bele még mindig túlságosan is kölyök hangján. 
- Szia Sammy! Mi újság? Megvannak a szellemek? - kérdezem, miközben hallom a sóhaját a készülék másik feléről. 
- Mint kiderült kicsit többen vannak, mint vártam. Ezért kicsit tovább leszek.
- Miért?
- Nem nagy sztori igazából, csak egy iskoláról van szó, ahol a szülők a tanárokat felakasztották, mert a gyerekeket úgy nevelték ahogyan régen. Mármint körmöst kaptak meg hasonlók. Most pedig a tanárok bosszút állnak. - mondja, de tulajdonképpen én még mindig a második mondatának örülök legbelül. Távol marad a veszélytől és nem fog vele semmi probléma előfordulni. Pár szellemmel meg simán elbír.  - Na és veled mi a helyzet? - kérdezi csupán csak úgy, mint egy csaj, amikor pletykálhatnékja van. 
- Még mindig nem kaptam szófosást, szóval nem fogok regéket mesélni. Mi is dolgozunk egy ügyön, amit jó lenne ki is deríteni. - ecsetelem, míg Castiel kék szemeibe nézek, amik jelen pillanatban az arcvonásaimat fürkészik. 
- Valóban? Miről van szó? - teszi föl újabb kérdését Sammy. 
- Három egyidős férfi halt meg a templom közelében tegnap, mindnyájuk lelke hiányzott. - mondom a tudnivalókat. 
- Érdekes. - hümmög, miközben hallom, ahogyan éppen egy papírral csörög. - Szerintem ez egy démon lesz. Több féle van...
- Tudom öcsi, erre már rájöttem én is. - hazudok, miközben fel írom nagy betűkkel egy lapra, hogy " démon? ", majd Cass felé fordítom, aki összehúzott szemöldökkel hümmög egyet. 
- Ennek igazán örülök, de most mennem kell, mert Vicky hív vacsorázni. Sok sikert! 
- Kellemes nyáladzást Rómeó! - búcsúzok el, majd kinyomom a telefont, ezáltal megszakítva a hívást.

Kényszer házasság - 2. fejezet

Légy résen!

Katherine szemszöge:

Crowley ismét késik. Bár nem is tudom mit vártam tőle, tekintve, hogy amióta ő lett a pokol ura azóta oda meg vissza van magától és azt hiszi ő aztán bármit megtehet az égadta világon. Nagy ügy, átvette Lucifer helyét és közben mást sem csinál, mint magát fényezi valamint engem zaklat a kisebb-nagyobb problémáival. Arról nem is beszélve, hogy ha megbeszél velem egy találkozót, akkor pontosan érkezzen meg, mert ha még öt vagy tíz percet késik azt oké, elnézem, de az hogy már egy órája itt állok a parkolóházban az enyhén szólva idegtépő. Fel és le járkálok a vadonatúj fekete Marco Tozzi magassarkú csizmámban, amit még az egyik üzletből vettem a tegnapi nap folyamán, miután elvégeztem az aznapra való munkámat, ami a fajtámat ismerve ez mondjuk inkább szórakozás volt mint meló. Nem tudom ki vonzódik a vadászathoz, de fekete szeműként élve hihetetlenül mókás a gyilkolás. Akinek ebben még nem volt része az fel sem tudja fogni, milyen érzés, amikor a félő, reszkető tekintetek tükrében megpillantod saját magad vérszomjas kinézeted. Egyszerűen magával ragad az, ahogyan könyörögnek az életükért, miközben már ők maguk is tudják, hogy nincs menekvés. Világ életemben gyűlöltem azokat az embereket, akik inkább feláldozzák saját magukat, hogy megmentsenek egy másik életet. Szánalmas bolondok, hova ez a nagy mártíriság? Egyszer úgy is meghalt volna, akkor nem mindegy, hogy idő előtt vagy után hal meg? Gondolatmenetemből a telefonom csörgése zökkent ki. Teljes nyugalommal nyúlok a táskámhoz és cseppet sem zavar, hogy a hívófelem talán már a haját tépi, amiért nem vagyok képes felvenni. Előkapom a mobilom és amint meglátom a nevet, elkap a hányinger. Mindenesetre mosolyt varázsolok bosszús képemre és vidáman szólalok bele a kagylóba. Természetesen a vonal másik végén lévő személynek újra szekálhatnékja van, amit ismételten rajtam tölt ki, ahelyett, hogy megjelenne előttem és miután letudtuk amit kell, mindenki menne a saját dolgára, de nem, nekem itt kell utána futkároznom, mert ha nem tenném nemes egyszerűséggel úgy, ahogy vagyok, meggyilkolna. 
- Helló bogaram! - szól bele a szokásos nyáladzásával. Térjen már a lényegre, legfőképpen arra, hogy mi a fenéért ácsorgok már másfél órája egyedül egy nyomorult parkolóházban, ahol a terv szerint neki is kellene lennie. 
- Helló Crowley! Mond csak elárulnád nekem, hogy mégis hol a francban vagy? Mert én megtudom mondani. Bárhol, csak nem ott, ahol már egy évezrede rád várok. - csattanok fel dühömben, közben kezemet a derekamra csúsztatom és próbálok lehiggadni. 
- Csillapodj édes! Nehogy azt hidd, hogy én puszta jókedvemből nem vagyok ott a megbeszélt helyen. Fontos dolog várt rám, ezért sem tudtam megjelenni, csak azért hívtalak, hogy szívességet tegyek és ne várj rám naphosszakat. 
- Azzal már elkéstél! - sziszegem a telefonba, amit olyan erővel markoltam meg, hogy, ha tovább is így folytatom nagy valószínűség szerint újat kell vennem. Mivel számomra a beszélgetés véget ért, ezért rányomtam a telefont, mivel nem szándékoztam tovább bájcsevegni vele. A cinizmusától pedig egyenesen a falra mászom, szóval elraktam a készüléket a táskám mélyére, hogy a nap folyamán ne is zaklasson senki az ostobaságaival, mert marhára nincs kedvem hallgatni a nyafogásukat. Miután valamelyst sikerült lehiggadnom, nyomban a közeli kávézóba vezetett az utam, ahol talán felszedhetnék valakit, akivel eljátszadozhatnék az elkövetkezendő huszonnégy órában. Annyit ugráltatott már az a suttyó Crowley, hogy még magamra sem tudtam kellő képpen időt fordítani. Egyáltalán nem értem, hogy miért ragaszkodott ahhoz, hogy én legyek a jobb keze, amikor ugyanúgy beszél velem, mint a többi barommal. Azt hiszem talán azért, mert a többi démonnal ellentétben én emlékszem az emberi mivoltomra, ahogyan ő is. Nem sok emlékem maradt, mivel az összeset kiölték belőlem, de az anyukám véreres szemei, miközben fáradtan hazajött a munkából és gyöngéden magához ölelt, azt sosem tudnám elfelejteni, ahogyan az apám az óvodába vitt vagy a bátyám hollófekete haját és ragyogó kék szemeit, amik mindig viccesen csillogtak rám. És természetesen az a nap is tisztán a szemem előtt van, ahogyan a szüleimet hidegvérrel megölték ezek a tetvek, akik közé már én is tartozom kitudja hány év óta. Sosem fogom megbocsájtani Lucifernek azt, hogy olyan kegyetlenül kínozta a apámat, aki csak szülőanyámat védte, aki védtelenül kuporodott össze, sírva és összetörve a sarokban. Damont, a bátyámat pedig velem együtt a sötét és kínzókamrába cipeltek, a pokol fenekére. Emlékszem, hogy ordítottam a fájdalomtól, amikor kifeszülve magamra hagytak, és újra és újra vissza kellett néznem a szüleim halálát valamint ahogyan a világ minden kínzóeszközével engem ostoroztak, mindaddig míg nem voltam hajlandó ártatlanokat ölni s később élvezni. Ahányszor visszautasítottam ezt, olyannyira erősebben kínoztak és közben röhögtek rajtam, amiért még mindig nem vagyok képes feladni. Aztán a bátyám megölésével fenyegettek, amire bedühödtem és lemészároltam egy egész falut. A hatalmas bűntudatnak, amit akkor éreztem mostanra már nyoma sem volt. Elérték a céljukat, élvezem a vadászatot, de ennek ellenére is valamilyen szinten még az kislány vagyok, akit mindig óvtak a széltől is. Elfintorodom, amikor az emlékképek ellepik az agyam. Régen könnyekkel küszködve rohantam volna a széllel szemben, most azonban undorodom azoktól, hogy ennyire meghatottak az érzelmek, amiken keresztül az ember sebezhetővé válik. Nem akarok sebezhető lenni! Erős akarok lenni! És az is vagyok! Egészen addig, míg a bátyám fel nem tűnik, akkor anyatigris módon képes vagyok harcolni érte! Természetesen ő is így van velem kapcsolatban. Már csak mi maradtunk egymásnak és nem engedhetem, hogy őt is elvegyék tőlem! Előbb borulok térdre az előtt a nyápic Crowley előtt vagy öntök a saját számba szentelt vizet. A kávézóba bejáratának kilincsét megragadva lépek be a helyiségbe és azonnal az egyik üres asztalhoz sétálok oda. Elfoglalom az ablaknál levő ülést közben intek a pincérnek, hogy vegye fel a rendelésemet. 
- Mit adhatok? - kérdezi tőlem unottan, mint aki alig várja, hogy elszabaduljon innen. Én nem tudom mi a problémája a hellyel. Rengeteg vendég van, akiknek többsége elég kedves is, legalábbis így első ránézésre és az, hogy ételek közelében vagy, szerintem az a legjobb dolog a világon. Kislány koromban cukrász akartam lenni, hogy jobbnál jobb pitéket készítsek majd a férjemnek és a gyerekeimnek. Nos, erősen kétlem, hogy ez már megfog valósulni. Egyrészt mert soha a büdös életbe nem lesz egy démonnak férje, mivel így is úgy is levadássza egy idő után vagy pedig ráun. Gyerekekről nem is beszélve. 
- Egy hamburgert kérek sült krumplival és pitével. - adom le a rendelést, amiket a pincérnő gondosan feljegyez a jegyzettömbjébe. Már indulni készül, amikor megragadom a karját és visszairányítom magamhoz. - A hambimból ne sajnálják ki a ketchupot és egy dupla kólát is kérek hozzá. - mosolygok a tőlem legkedvesebben az alacsony nőre, aki unottan bólint és ott hagy az asztalnál. Amíg vártam a rendelésem, addig körül néztem a kávézóban. A pult mögött egy barna hajú fiatal lány törölgette a poharakat és rakta az egyik tálcára, melybe ezután kólát öntött, csak reméltem, hogy éppen az enyémet tölti, mert már tényleg rég ettem valami ember kaját. A lány névtábláján a "Pearl" név állt. A hideg futkos rajtam ettől a névtől, én ilyen nem adnék a világ minden kincséért sem egy gyereknek. Pearl mellett egy koromfekete hajú férfi állt, aki valószínűleg a negyvenes évei körül járt, hiszen néhol észre lehet venni pár őszhajszálat valamint a szemei alatt ülő szarkalábak is erről tanúskodnak. Viszonylag forgalmas hely volt ez, de fele annyira sem, ahogyan én azt gondoltam. Nem messze tőlem két férfi beszélget elmélyülten és viszonylag elég csendben is így alig hallom amit mondanak. Az egyik férfi drapp színű ballonkabátot és öltönynadrágot valamint egy fehér inget viselt, kék szemei veszélyesen hasonlítottak a bátyáméra, ahogyan a hollófekete haja is. Széles vállából adódóan és keskeny arcával egész helyes volt. A másik férfi már inkább az esetem. Dióbarna haján játékosan játszanak az üvegen beszűrő nap sugarai, zöld szemei csillognak, mint a világ legszebb smaragdja. Egy egyszerű farmeren, gyűrött kockás ingen és egy vékony kabáton kívül a mosolyát hordozza magán. Féloldalas mosolyától még ennyi távolságból is sikerült teljesen megrészegülnöm. Széles válla és még a kabáton keresztül is tisztán látható karakán izmai arról árulkodtak, hogy nem egy gyenge alkat, aki egy kilót sem bír el nyüszítés nélkül. Mindkét férfi teljesen belemerült a témába, amiről beszéltek és nagyon nehezen sikerült csak kivennem, hogy miről szól a csevej. Az újságokban szóló gyilkosságok volt a téma. Szóval arról a lelkészről, földművesről és bunkó milliárdosról van szó, akiket a tegnapi nap hidegvérrel megöltem. A lelküket úgy szippantottam magamba, mint egy éhes parazita. De tehettem volna mást? Feladatot teljesítettem! 
- Ne bámuld már őket! - ül le velem szemben váratlanul a bátyám és szigorú tekintete arról árulkodik jobb, ha hallgatok rá, de ismerem már, még ennyi idő elteltével is, hiába estünk át dolgokon, még mindig azt hiszi hogy az a kis tizenhat éves lányka vagyok, akit még az első randijára is kísérni kellett. 
-  Pedig elképzelni sem tudod, hogy milyen jól eljátszadoznék velük, főleg a kis smaragdszeművel. - vigyorgok rá, mire ő megfeszíti az állát és kezével megragadja a karomat, erősen szorítja, ami pokolian fáj, de ahelyett, hogy felszisszennék még inkább kiül az arcomra a vigyor. Közelebb hajol hozzám, hogy még véletlenül se hallja meg egy lélek sem, amit mondani fog. 
- Tudod te kik ők egyáltalán? Mert én igen! És hidd el, nem éri meg! - mondja és látom, hogy halálosan komolyan gondolja. Arcára kiülő szigor apámat juttatja eszembe, aki soha nem engedte, hogy este hét után még tartózkodjak a kertben. - A kis smaragd szemű baba, akiről áradozol tulajdonképpen Dean Winchester, a mellette ülő pedig a kis szárnyas barátja. Jobb, ha elkerülöd őket! Egy szempillantás alatt megölnek.
- Tudhatnád, hogy nem vagyok egy porcelán baba! Megtudom magam védeni! - mondom erélyesebben, miközben kirántom karomat a keze fogságából és megvillantom a fekete szemű valómat. Mire ő gonosz, büszke, féloldalas mosollyal nyugtázza tettemet, majd a szemembe nézve feláll.
- Figyellek! - mondja és már épp indulna, de megtántorodik és újra felém fordul, majd halkan a fülembe súg. - Egyébként Crowley üzeni, hogy csúnya dolog volt, hogy ráraktad a telefont, mindenesetre új feladatod van! - mondja, majd pár perccel később én még már csak a hűlt helyét bámulom. Már megint kit kell megölnöm? 
Az érkező gusztusos hamburgerembe beleharapva gondolkozok el, azon, amit a bátyám mondott. Valóban ennyire veszélyes lenne ez a cukor falat? Mégis miért nem tudok róla semmit sem? Elvégre én lennék a Pokol királyának jobb keze és halvány dunsztom sincs arról, hogy ki a legnagyobb ellensége. Na és miért? Mert az a szemét csak arra használ, hogy elvégezzem helyette a piszkos munkát. Gyűlölöm őt, mégis teljesítenem kell minden parancsát! És hogy elérjem amit akarok meg kell felelnem a saját elvárásaimnak. Fő szabály: Légy résen! 

Kényszer házasság - 1. fejezet

Kezdet

Dean szemszöge: 

New York mindig is az a város volt, amit világ életemben egyszerre csodáltam és teljes szívemből gyűlöltem. Magával a város szépségével nincs is bajom, sőt, ezért is imádom, azok a felhőkarcolók és a fények mindig magával ragadtak, még egy olyan embert is, mint én. De az, hogy még hajnali kettőkor is olyan dugó van, hogy az orrodig sem látsz a rengeteg autótól, az felháborító. Fél órája ücsörgök a kedves kis Impalámban egy piros jelzőlámpa alatt, ami valószínűleg meghibásodott, még sem engednek át rajta a suttyó kis biztonságiak, csak majd, ha megszerelik, azonban arra már egy jó ideje várok, de a tetves szerelő nem ismeri az órát. Már egy órája tartok Denver felé a vaksötétben, ahol egyedül pár lámpa és a kocsim fényszórója világítja meg előttem az utat és hogy őszinte legyek, kezdek unatkozni. Még az öcsém sincs itt mellettem, hogy szét szekáljam az okoskodása miatt, mivel pont hogy őt raktam ki Bobby vadászismerősének a lányánál, Vickynél aki a tegnapi nap folyamán hívott fel minket, hogy segítségre van szüksége egy pár szellemmel kapcsolatban. Maga a nő is vadász, ezért csak Sammy ment egyedül, azonban én szükségesnek éreztem, hogy elhozzam őt. Persze, nem hazudtolom meg saját magamat, mivel egyértelmű mindenki számára, hogy egy csöppet sem érdekelt, hogy az öcsém mivel utazik, na jó, ez így nem teljesen igaz, mivel azért ha egy hőlégballonnal indulna útnak azt nem igazán helyeselném, de ha így bele gondolok erősen kétlem, hogy valaha is erre vetemedne. Szóval a lényeg, hogy megszerettem volna picit ismerni ezt a lányt, hogy mégis ki ő, mivel eddig nem igazán mesélt róla nekünk Bobby, bezzeg a kis sörös kupakgyűjteményéről regényt tudnék írni, persze nem, mintha szándékoznék, mert fontosabb dolgom is van annál. 
- Apropó sör. - szólalok meg hirtelen, amint eszembe jut, hogy Vickytől jövet beléptem az egyik üzletbe, ahol vettem magamnak egy pár üveggel valamint egy hamburgert is a biztonság kedvéért, ha esetlegesen olyan szerencsétlen esetbe kerülnék, mint most, hogy fél órán keresztül mást sem csinálhatok, mint New York mindennapi életét fürkésszem a kocsim ablakából, miközben AC/DC üvölt a rádióból. Hátranyúlok a hátsóülésre, ahová a sört tettem, majd egyet kiemelve fel is bontom és nagyot kortyolok belőle. Elfintorodom, ahogyan megízlelem az olcsó sör melegségét és legszívesebben ráönteném az eladó kopasz, golyó fejére, de annál nagyobbra értékelem az italt, ráadásul bőven volt is már időm ehhez hozzászokni, mivel akár mondhatnám azt is, hogy kölyökként is ezt ittam az áldott gyümölcslé helyett. De tehettem volna mást, mikor apa csak ezt hagyott itthon, meg egy tál pár napos kaját? Megettem, megittam, túléltem, ráadásul nincs és nem is volt pénzem holmi luxus ételekre. Maradtam a rég megszokott hamburgernél, szendvicsnél és egyéb büfé ételeknél, bár nem mintha bánnám. Még mai napig is összefut a nyál a számban, ha meglátok egy hambit, ezért van egy az anyósülésemen, amit gondolkozás nélkül fel is kapok, majd letakarítom róla a csomagolást és nagyot harapok belé. Ezzel már más állásponton vagyok, mint a sörrel. Az íze tökéletes. Élvezem, ahogyan a ketchup, a mustár és a majonéz ismerős íze folyik a számban. Ez az az élvezet, amit még egy nőért sem adnék oda. Oké, ez elég furcsán hangzik egy olyan férfi szájából, mint jómagam, aki ahová megy, mindig van egy-két szoknya alá bekukucskálás, de az Isten szerelmére, hiszen emberek vagyunk és vannak szükségleteink. De sajnálatos módon nem csak az embereknek van, ne értsetek félre, itt nem az animalszexről beszélek, hanem azokról a nyomorult szörnyekről, amik a mindennapjaimat tarkítják. Ne nézzetek őrültnek, itt nem arról van szó, hogy tegnap néztem egy horror filmet és úgy megijedtem, hogy már szörnyeket is látok. Nekem sajnálatos módon ez nem egy film, ez a kőkemény valóság. Anyám halála óta minden egyes napot arra szentelek, hogy a világot megszabadítsam olyan élőlényektől, amik veszélyt jelenthetnek, legyen az vámpír, vérfarkas, szellem vagy démon esetleg bármi más. Mind elpusztulnak, ha a kezeim közé jutnak. Nem hagyhatom, hogy az emberek azért haljanak meg, mert egy idióta semmit sem tesz, csak ül a tévé előtt és néz ki a fejéből, mikor mindennel tisztában van és tudna is mit tenni a jóért. Gyerekkorom óta ez a munkám, ennek szenteltem az életem, ahogyan az egész családom is, amiből már csak az egyetlen testvérem maradt, Sam. Habár vele is vannak kisebb-nagyobb nézeteltéréseim, de szeretem őt és akár az életem is odaadnám, megjárnám a poklot poklát, ha az ő életben maradna, habár ezt már meg is tettem pár éve. 4 hónap raboskodás a pokolban, ami az ottani időszámítás szerint 40 évnek számít, kegyetlen volt. Senkinek nem kívánom azt az érzést. Felüdülés volt onnan kiszabadulni. És senki se higgye azt, hogy ezek után én szépen kipihentem magam, mert egyáltalán ilyen még eszembe sem jutott. Ugyanúgy űztem a szörnyeket, mint eddig és a pokolban rám ragadt gyűlölettel még inkább vérszomjasabb lettem a lények hajkurászására. Irtom őket, amíg élek. Gondolatmenetemből az egyik autó dudálása zökkentett ki, mely éppen a hátam mögül érkezett. 
- Igyekezz már te szerencsétlen! Csak nem lebénult a lábad? - ordította át az ablakon kihajolva a vezető ülésen lévő pasas, egyenest a szemembe nézve. Nem értettem, hogy miért beszél így velem az a vén pöcs, aki, ha jól láttam körülbelül olyan tíz évvel lehet öregebb nálam. Azonban amint újra az útra szegeztem a tekintetem, akkor láttam, hogy a jelzőlámpa az örökkévalóság után újra zöldre váltott, így rátapostam a gázra és tövig nyomva száguldottam végig az autópályán. Imádok vezetni, főleg az én bébimmel, az 1967-es fekete Chevrolet Impalámmal. A kocsik megszállottja vagyok és ezzel is foglalkoztam volna, ha nincs nekem a vadászat. Két óra autókázás után értem el a célpontomat, Denvert. 
Az óra hajnali négyet mutatott így jobbnak láttam, ha aludni térek azonban előtte még találnom kell valami alvóhelyet, mert akármennyire szeretem a kocsim, azért nem egy franciaágy. Így hát megálltam az első szembejövő motel parkolójában és a sört és a táskámat a vállamra vetve indultam be az épületbe. A váróterem kongott az ürességtől így egyenest a recepcióshoz battyogtam, ahol egy igen csinos, szőke nő figyelt rám a fekete keretes szemüvege mögül. Kék szemei rám csillantak, amit én csakugyan jó néven vettem. Merő igazság, hogy soha nem volt problémám a csajozási technikámmal. Egy fáradt féloldalas mosolyt tudtam csak kicsikarni magamból s közben azonnal el kellett nyomnom egy ásítást. Gyorsan elkértem a szobám kulcsát, majd gyorsan kész pénzzel fizettem. A szobába érve, szoba a fenét, egy ócska kis lyuk, mint egy patkány fészek, de jobb a semminél, mivel a célnak megfelel, jobbára úgy is csak aludni fogok feljárni az elkövetkezendő egy hétben. Lerakom gyorsan a cuccaimat az egyik székre, valamint a sört a hűtőbe és máris az ágy felé araszolok. Előtte természetesen koromfeketévé varázsolom a szobát a kapcsolónál, mert gondolom nem tetőzöm a számlámat még a villannyal is. Aztán úgy ahogy vagyok bedőlök az ágyba és terveim szerint reggelig fel sem ébredek.

Világ életemben gyűlöltem a reggeleket, de nem csak azért, mert vége az esti szúnyókálásnak, hanem mert mostanság nap, mint nap egy angyal kelt fel. Itt most ne olyan angyalkákra gondoljatok, mint a mesékben, ez teljesen más. A legjobb barátomnak, Castiel ugyanis mániája a frászt hozni az emberekre és természetesen én vagyok a főcélpont. Reggel, ahogy kinyitom fáradt, csipás szemeimet az ő halvány kék íriszeivel találom szembe magam. Nem tudom más hogy van vele, de én nagyon nem szeretem, amikor nézik amikor éppen az igazak álmát alszom. Főleg ha éppen fogalmam sincs, hogy valaki épp az ágyamon ül és pislogás nélkül engem bámul. Rohamos sebeséggel ülök fel, amint meglátom őt. 
- Cass, te mi a jó büdös francot keresel itt? - kérdezem a szokásos reggeli modorommal. Való igaz, soha nem voltam az a fajta bölcs ember, aki mindig ékesen szólt hozzá a dolgokhoz. 
- Bocsánat! - emeli föl a kezeit mentegetőzve, miközben feláll és megigazítja magán a róla le nem szakadó ballonkabátot. - Csak beszélni szeretnék veled! - gesztikulál, közben tőle nem megszokottan a hajába túr. 
- Nem lehetne később Rómeó? Most éppen a reggeli nyűglődésemmel küzdök! - húzom a fejemre a takarót, hogy bizonyítsam az igazát, annak amit elmondtam. Azonban Cass tudja, hogy hogyan kell az embernek kivernie az álmot a szeméből. Hallom, ahogyan a kezében tartott újságok lapjai zörögnek, majd elhallgatnak, ahogyan az asztalra helyezi őket. Aztán belelapoz az egyikbe, aminek újra érzékelem a csörgését. 
- Borzalmas haláleset: James Parker, a vallási hitgyülekezet lelkészének holtestére a tegnapi nap folyamán találtak rá az oltárnál az éppen imádkozni szándékozó hívek. Riadalmat azonban még inkább az keltett az emberekben, hogy a lelkész valószínűleg öngyilkossági kísérletet vitt véghez. - olvassa fel a főcímlapon lévő cikkbe. 
- Egy lelkész, mint öngyilkos? - ülök fel, s közben megemésztem a hallottakat. Szánalmasnak vélem, hogy az emberek, olyan gyávák, hogy inkább megforgatják magukban a kést, esetleg hurkot kötnek a nyakukra, minthogy szembenézzenek az adódó problémával. 

- Még a felét sem hallottad. A következő cikk, ismételten a főcímlapon. - emel meg egy újabb újságot és hangosan olvasni kezdi. Gondterheltnek látszik, valószínűleg nagy fejtörést okoz neki valami és reménykedem benne, hogy nem a szárnyas barátai akarnak újra a Földre taposni. – Szörnyű tragédiát kellett közölnünk a Lawrencben élő Artmenson családdal, ugyanis a család feje, Damien Artmenson váratlanul öngyilkos lett. Vérben ázott holttestét tegnap, a helyi templom kertjében találta meg a kertész, aki nem nyilatkozott a történtekről. – nézett fel a lapokról Castiel. – És ez még nem minden. – teszi hozzá, amikor újabb újságot fog a kezébe. Te jó ég! Hány ember dobta fel csak úgy a pacskert?

- Riportereink tömege lepte el a dúsgazdag Black házat, melynek feje Eliot Black a tegnapi nap folyamán váratlanul, súlyosan megmérgezte magát. A családtagoknak fogalma sincs, hogy vajon miért tehette a tehetős milliárdos, azonban annyit elárultak nekünk, hogy bárki is vezette őt erre, az mindenért meglakol. Bárhogy is értette a felesége eme megnyilvánulását, feltehetőleg csak az indulat és a hirtelen rátörő bosszúvágy vezérelte. Őszinte részvétünk a családnak! – fejezte be végül az olvasást Cass és rám tévedő tekintetével végig mért. – Figyeltél?

- Igen Cass figyeltem! Tudod, lehet, hogy álmos vagyok és rohadt mérges, amiért állandóan az aurám körül lebzselsz, de ezt a három cikket még felbírta dolgozni az agyam!

- Akkor jó. – hagyta rám a dolgot, ami igencsak furcsa, mivel eléggé ritkán csinál ilyet.

- Cass! Gáz van? – gesztikulálok a kezeimmel, hogy valamelyt figyeljen rám.

- Miért szivárog valami? Én nem érzem! – szippant a levegőbe, ami elég érdekesen jön ki, és így mást nem tudok tenni, mint összevont szemmel bámulni rá. Még hogy füstöl valami, néha van olyan sejtésem, hogy a tudatlanságát néha gyakorolja és szándékosan idegesít fel.

- Nem, semmi sem szivárog! Azt kérdeztem, hogy baj van? Mármint oké, ezek tényleg szörnyű hírek, amiket felolvastál, de egyszerű emberi merényletnek tűnnek. Sok ember futamodik meg gyáván élettől, nem hinném, hogy van ebben bármi is, ami ránk tartozna.

- Tévedsz! Nagyon is ránk tartozik. Ellenőriztem az áldozatokat és mindegyiküknek hiányzik a lelke.

- Tehát valószínűleg egy démonnal üzleteltek tíz évvel ezelőtt! Ezzel sem tudok mit kezdeni! – nézek rá értetlenül és várom, hogy mondjon valami kézzel fogható információt, amin, ha kell, el tudunk indulni.

- Nem érted. Ha pokolkutya lett volna, akkor a testük össze vissza lenne karmolva. Azonban például Eliot Blacknek egy karcolás, még annyi sincs a testén.

- Ezek szerint kell valami összefüggés. – tanakodom, de mivel semmire sem jutok, ezért sóhajtok egyet és a hűtőhöz lépek, melyből előhalászok egy üveg, hideg sört és mohón inni kezdem. Elvégre meg kell valahogy gyászolni az elhunytakat, nem? Én így teszem. Egészségemre! 

Köszöntő

Sziasztok kedves olvasók! 

Már egy hete, hogy a blogot létrehoztam. Feltételezem felfedeztétek már, hogy ez a blog egy minitörténetekkel foglalkozó blog lesz, aminek első szakasza az Odaát, mely Kényszer házasság néven fut. Oldalt megtalálhatjátok a történet kisebb összefoglalását, a szereplőket és a " Fejezetek " modult, ahová a 10 és 20 között ingadozó részeket fogom felrakni. Reménykedem benne, hogy sokan fogtok érdeklődni a történet iránt és bővelkedünk majd a pipák/kommentek számában. Az első fejezetet holnap vagy pedig szombaton fogjátok megtalálni a blogon. Peace. Puszi. Lana