Bűnbe esve - 10. fejezet

...Lennél a legjobb barátom?...

James szemszöge:

Komótos mozdulattal dőlök rá a legalább tíz centiméter vastag papírtömegre, ami az idő haladtával legnagyobb bánatomra nem csökken, hanem minél inkább nő. Erica szorgalmasan hozta be az iratokat, amiket hivatalosan nekem kell aláírnom és lepecsételnem. Legszívesebben apró fecnikké tépkedném az egészet egy hatalmas vigyorral az arcomon, vagy, ha még bódult állapotban is vagyok egyszeriben csak megkérném a titkárnőmet, hogy a szemem láttára tegye bele az iratmegsemmisítőbe, mert olyankor még az az egyszerű mozdulat is végtelenül fárasztónak és kimerítőnek hat. De hát mi értelme volna? Pénz nélkül maradnék, a hírnevem is odalenne és még a végén úgy térnék nap, mint nap nyugovóra, hogy közben erősen ittasan drága Alaric barátomra támaszkodom, akinek feltételezem nem ez a hőn dédelgetett álma. Viszont e nap nem azért ilyen különlegesen szar, mert ismét másnapos vagyok és így írom alá a dokumentumokat, hanem, mert a testvérem elmondása szerint jártak Kollal – akit mondtam, hogy semmi esetre se cipeljen magával - a barátnőmnél, illetve az exalkalmazottamnál, aki legnagyobb bánatomra felmondott és azóta sem engedi, hogy elé dugjam a képemet. Ennek már két hete. Véleményem szerint felfújja az egészet, de a világ minden kincséért sem vallanám be, mert még jobban megharagudna és akkor persze hallgathatnám a sok sületlenséget, amiről általában hetet havat összehord. De a fenébe is, hisz épp ezt imádom benne, na meg, hogy van mersze kifogásolni azt, amiben szinte specialista lettem! Egyszeriben a telefonomért nyúlok, ami mindig a szemem előtt van, ha esetleg a helyzet azonnali hívást követelne, mint most. A már híváslistámon szereplő lányt kezdem tárcsázni és határozott szándékom, hogy ezúttal tényleg üzenetet hadjak a hangpostán és ne csak kinyomjam. A telefon felbúg és hirtelen a szívem is gyorsabb ütemet kezd verni, ám ez alább hagy, amikor az éles sípoló hang összetöri az álmaimat.

- Halló, Holland? Reménykedem benne, hogy ezúttal fogsz válaszolni az üzenetemre, de egyáltalán nem látok rá sajnos túl sok esélyt. Megmondom őszintén eddig bírtam. Tizenhét munkanapig, hogy ne hívjalak fel, és nem tudom ép ésszel felfogni, hogy mi a fenéért nem hallgatsz végig? Végig? Hiszen el sem kezdhetem a magyarázkodást a fene essen beléd! Vagyis sajnálom, oké? Jelenleg pontosan úgy érzem magam, mint hajdanán, amikor a karrierem még be sem futott és az apámra tudtam csak támaszkodni, még diákként – az emlékeket, habár senki sem hívta, mégis villámcsapásként gondoltam vissza az évekkel ezelőtti esetre, fáradtan hunyom le a szemem, a fejemet pedig a szék támláján nyugtatom. – Rám sem ismernél, ha akkor láttál volna! A magam életét akartam élni és eszem ágában sem volt, hogy apám mellett üljek és csak neki a hülyeségét hallgassam folyamatosan. Félre ne érts, szeretem őt, de egy idő után minden ember besokall tőle, túlságosan is túlbuzgó. A hobbim az írás volt, a mai napig bújom a könyveket és vicces, de fogalmad sincs, hogy hányszor olvastam el az Alkonyat vagy épp a Neveletlen hercegnő naplója c. könyveket, mindegy volt, hogy mit csak könyv kerüljön a kezembe, épp ezért megpróbáltam állást szerezni a Times-nál. Sosem felejtem el, ahogy letettem a nagyesküt a főnökömnek, Bobby Huntingnak, hogy végigcsinálom, hogy senki nem fog az életembe avatkozni és hogy nem fogok szégyent hozni a nevemre, mifene. Alig telt el egy-két hét, aztán majd idegösszeroppanást kaptam. Minden viccelődést végighallgattam, mindenki kíváncsiságának, ellenségeskedésének, trágárságának és irigykedésének én voltam a céltáblája. Még a vécén is készültek rólam zugfotók, amikor kimentem pisilni, mindezt azért, mert a nagy hírű Robert Herondale elsőszülött fia vagyok, aki ahelyett, hogy a milliós céget boldogítaná, inkább beáll újságírásra egy semmirekellőnél. Élvezetüket lelték abban, hogy felvesznek videóra és kínoznak azzal, hogy nem sokkal később már a neten landoltak a felvételek. Én megpróbáltam, Holland, őszintén, a fejemet rátenném arra, hogy én megpróbáltam, de ez életem egyik legnagyobb buktatója lett, lehetetlenség volt kibírni. Egyáltalán nem értékelték a munkámat, hiába dolgoztam olyan keményen. Csak a jól hangzó nevem kellett, aztán megpróbáltak lejáratni, csak mert örömüket lelték benne, na meg kíváncsi voltak, hogy emberből vagyok-e én is, vagy csak egy milliárdos háziállata. Egy teljes évig nem vállaltam a nyílvánosságot, az alig tizennyolc éves James nem bírta a megaláztatást. Elbuktam, de ott volt apám, aki kihúzott ebből az egészből, na meg persze az az idétlen Nate és persze Ric. Habár nehezen, de mindenki lenyelte a békát, hogy szeretek írni és apám berakott egy új újságcégbe, álnéven, ahol online dolgoztam. Az a sok ember mind azt hitte halálosan lusta vagyok, abban a hitben éltek, hogy egész éjjel mulatok, ahogy a többi velem egykorú idióta a nyári szünidőben - bár ők a tanév alatt is vállalták ezt a kockázatot -  aztán alszom délután háromig.

- És nem ezt tetted? - hallom a hangját a vonal másik végén és hirtelen jött boldogságomban alig bírom elnyomni a nevetést. A hangja boldog volt és kíváncsi, feltételezem érdekelte a múltam, ami egy csöppet sem olyan, mint amilyennek a bulvárlapot írják. Nem jártam estélyekre és bizottságokba, még kölyök voltam, de a szavakkal fantasztikusan bántam.

- Egyáltalán nem. Sőt, ami azt illeti nem hazudok, hogyha azt állítom, hogy hülyére dolgoztam magamat. Minden valamire való témát a velejéig feldolgoztam és a szakmában jó nevem is lett és úgy éreztem magam, mint egy felfedezett tehetség. Még Ric is úgy gondolta, attól függetlenül, hogy folyamatosan Harry Potter vagy épp Harmione nevét is aggatta rám, de tudtam, hogy büszke rám és fürödtem a rám irányult rivaldafényben, amit ezúttal tényleg kiérdemeltem és élveztem. Ehhez nem jut hozzá az ember, ha délután háromig alszik - a telefonban hallom, ahogy kuncogni kezd és egyszeriben még többet mesélnék neki, még talán olyan dolgokat is, amik még meg sem történtek, de egyszerűen azt érzem, hogy beszélni akarok hozzá, hallani akarom újra a kuncogást, be is tehetném csengőhangnak. - És van még más is. Olvastad valaha a Martin Parkinson-rovatot? A sajtóügynökségek átvették, úgyhogy gondolom találkozhattál már vele - szinte láttam, ahogy koncentrálva bólint és kiprésel magából egy „Ahá”-t. - Nos, azt én írtam. Csak úgy, a mulatság kedvéért fogtam bele, hátha valami jó is kisül belőle és bevált, de… - a lány félbevág, hangja pár oktávot emelkedik és úgy érzem magam, mint valami híres rock sztár, aki a rajongójával beszélget. Tulajdonképpen már fogalmam sincs arról, hogy hogyan lyukadtunk ki az írói karrieremnél, de ha őt érdekli, elmesélem. Nagyon kevesen tudnak erről az oldalamról, őszintén szólva a szüleim, Nate és Ric-en kívül senki. Nem dicsekedtem vele, mostanáig, bár nem mintha, ez lett volna a célom.

- Úgy érted, hogy te írtad az egész rohadt rovatot? És jól kipletykáltad apád menő barátait? Na, ne hülyéskedj! - Érzékelhető a cinizmus és a meglepődés hulláma a hangján és tudom, talán mégis van esélyem, hogy megbékítsem. - A mai napig úgy olvassák, mint a bibliát és halvány fogalma sincs senkinek róla, hogy te írod? A francba már, hisz ez annyira titokzatos! Imádom! - kiált fel, akár egy profi sajtós, míg én elnevetem magam.

- Egy darabig én is, aztán már halálosan untam az egészet. Elég volt két év, hogy egy ismeretlen tehetség fűzte bűvkörébe az újságlapokat, na meg az S. H. monogram rejtélyének híre teljesen elidegenedjen tőlem

- Tényleg! Mit jelent a monogram?

- Steven Herondale. James Steven Herondale - a nevetése újra belengi a légkört és hirtelen nagy késztetést érzek arra, hogy egy nagy maciölelésben részesítsem Hollandot. Hiszen megérdemli és, ha bárki megkérdezi sosem vallanám be, de rettentően hiányzik.

- Már ne haragudj, de ez a név szörnyű! Sőt, botrányos!

- Hé, szerinted miért hagyom el folyton a Stevent? Meglepődnél, hogy milyen kevesen tudják a teljes nevemet – a csevegésünket pár apró kopogás húzza keresztül, s amikor betoppan a vörös hajú lány, már tudom, hogy mit akar anélkül, hogy egyetlen szó is elhagyná a száját. Bájos mosollyal és riszáló fenékkel érkezik az asztalomhoz és figyeli, ahogy a telefonban lévőt pillanatnyi várakozásra intem.

- Jó napot kívánok uram! Én mindössze azért jöttem, hogy némi segítséget kérjek öntől! – fenekét közben az asztalomra helyezi, miközben beharapja a szája sarkát és egészen nyilvánvaló, hogy újra béremelésért jött intézkedni. Ám nekem már attól is elmegy a kedvem, ahogy a szűk, fekete, bőrszoknyájában meglátom a bútoromra mászni és tudván, hogy egyáltalán nem is kívánom őt lenézve tekintek rá. A tökéletes fehér fogsora hirtelen túl közel lesz hozzám, ahogy megpróbál megcsókolni, de keresztül húzom a számításait, amikor eltolom magamtól. A szeme elkerekedik és feltételezem azt hitte egy játékot űzök vele.

- Jessica, egy dollárral sem lesz vastagabb pénztárcád, mint a többi modellé és ezt nem tudom, hogy milyen jelbeszéddel szeretnéd, hogy elmutogassam. Rájöttem ugyanis, hogy egy olcsó kis szajha vagy és amíg annyira hülye voltam, hogy egy kis dugásra vágytam, addig te szépen jót röhögtél a markodban. De hé, én vagyok a főnököd és egyáltalán nem érdekel, hogy kivel csináltatod fel magad, mert undorodom tőled! Takarodj innét és meg se lássalak többé, amíg ilyen szándékkal fordulsz felém! - a vörös hajú lány megszeppen és szemöldökét felhúzva néz rám, a kirívó stílusától a hideg is kiráz, viszont egy szót sem szólok.

- Mr. Herondale, tisztában van vele, hogy egyáltalán nem arra költöm azt a pénzt, hogy ruhákat, cipőket és hasonlóakat vásároljak, hanem gyógyszerekre és terápiákra, hogy tudjam az anyám igényeit kielégíteni, mivel az orvosok azt mondták már nem sok van neki hátra, alig pár hónap - csalódottan, könnyekkel telt szemekkel pillant le a földre. Feje átkozottul fáradtnak néz ki pont, mint én másnaposan. Karjai tétován csüngenek mellette, mintha nem is hozzá tartoznának. A lábain pedig alig áll.

- Bravó Jessica, fantasztikus alakítás volt! Ajánlanám a színházat, kitűnően drámázol. Kár, hogy minden egyes rohadt megmozdulásod kamu. Tudod, a múlthéten átvizsgáltam minden egyes modellnek az iratait, tekintve, hogy nem régiben érkeztek újak, illetve egy ember távozott is tőletek. A tiédnél valahogy picit megtorpantam, tekintettel arra, hogy mint kiderült az édesanyádnak, akinek annyi fene nagy gyógyszerre és kezelésre van szüksége már két és féléve, hogy a temetésén megjelentél, egy másik volt alkalmazottunkkal együtt. Hiszen még meg is adtátok a pontos dátumot és az indokot, hogy korán lelépjetek! - a székből picit előre dőlök és mélyen a szemébe nézek, melyben nem látok mást, csak undort és fölényességet. - Tényleg ennyire hülyének nézel?

- Sajnálom, csak tényleg kell a pénz. Nagyon le vagyok égve, egy árva fityingem sincs - veti be az utolsó hazugságot, mire én fintorral az arcomon nemes egyszerűséggel távozásra intem. Hangosan fújtatni kezd és az ajtó felé indul, de előtte még hátra söpri hosszú, vörös tincseit.

- Ó, Jessica! Tudatnám veled, hogy ha esetleg valami problémád volna ezzel a munkával, szívesen beajánlak egy ismerősömnek. Tudod ő is hasonló vérmérsékletű, mint te. Az utcámban dolgozik, a sarkon, csak szólj és partnere lehetsz, mert ilyen bérjutalékokból nem sokat fogsz kapni! - rákacsintok és rosszindulatúan konkrétan rácsapom az ajtót, ami a helyzetet tekintve örülök, hogy ki nem szakad a helyéről. Mélységesen elítélem az ilyen nőket, akikben annyi szemernyi gerincesség sincs, hogy őszintén beszéljenek, még ha ilyen pillanatokban is és azt sem értem, hogy mi visz rá egy embert arra, hogy a főnökével azért melegedjen össze, hogy fizetésemelésben legyen része, amit aztán elkölthet piára, ruhákra és még az ég tudja mire. Arról nem is beszélve, hogy nagyobb kurvát a világ nem látott, hisz a fenébe is! Mégis hogyan tud valaki egy irodába miniszoknyában megjelenni? Nem értem.

A mobilomat újra a fülemhez szorítom, hogy az imádott lánnyal folytassam a csúnyán félbeszakított beszélgetést, ám az több szólongatást követően sem reagál. A homlokomon hamar gyöngyözni kezdenek az izzadságcseppek az idegességtől, s a szívem vadul kalapál, hogy nem tehette le.

- Holland! Kicsim, itt vagy? - a szavak özönlenek a számból gondolkodás nélkül, hogy újra hallhassam a hangját, ám ő nem jelentkezik, viszont a számláló szerint telnek a másodpercek - Hé, mit csinálsz? Szólalj meg, kérlek!

- Itt vagyok - szólal meg kisvártatva, a szívemről pedig legördül egy hatalmas kőtömeg, amely az ő szavaiért repesett. A levakarhatatlan mosoly újra kiül a számra és folytatnám a beszélgetést, ha kéri, de nem mondja. Némán tartom a telefont és fogalmam sincs, hogy mit is mondhatnék, hogyan mondjam el neki százféle verzió közül, hogy nagyon sajnálok mindent, amivel összetörtem a szívét, csak találkozzunk már végre. Látni akarom a barna szemeit, ápolt, kókusz illatú haját és mézédes ajkait. Vágyom rá, hogy újra tapintsam a kezét. Hirtelen köhögni kezdek, hogy némiképp betöltsem a kínos csendet, viszont a vonal másik végén nincs semmi reakció. 

- Tubicám, találkozzunk! Semmi mást nem akarok, csak beszélgetni és veled lenni. Add meg nekem az esélyt, hogy szemtől szembe is bocsánatot kérhessek! - a hangom jobban könyörög, mint bármikor, amikor kiskoromban nagyi palacsintáját akartam enni. Évekkel később, Holland a palacsintám... ő az akit, szinte felakarok falni, annyira akarom őt - Holland, jól vagy? 

- Igen, jól vagyok. Gyere át hozzám és megbeszéljük a dolgokat, de egy cseppet se hidd el, hogy ezzel minden el lesz rendezve! - a hangja megadó és felettébb szomorú, ami aggódásra ad okot, viszont a tény, hogy végre láthatom minden bajt felejtet velem. Én magam sem értem, hogy mi rajtam ez a fene nagy változás, de azzal tisztában vagyok, hogy ez a tizenhét gyötredelmes, felülmúlhatatlan szar napok bebizonyították, hogy egy semmirekellő vagyok, még a pozíciómat tekintve is, hisz a nőt, akit szere... kedvelek minden szavamat elutasította, látni sem akart, ezért az élethez való kedvem is a nulla körül mozgott. Mostanáig.

Holland ajtajában úgy toporzékoltam, mint egy sütit áruló cserkészlány, csengettem és kopogtam egyszerre, hogy mihamarabb benn tudhassam magamat és meglássam a nőt, aki másodpercek elteltével már nyitotta is az ajtót, én pedig beléptem egy hatalmas, levakarhatatlan vigyorral az arcomon. Rögtön kábulatba ejt a nehéz, finom illatokkal terhes levegő, amely egy kicsit a szegfűszeges forralt almaborra enged emlékeztetni. A lány felém fordul és némán néz, míg én legbelül örülök, hogy valami belső szerkezet gondoskodik arról, hogy a tüdőm dolgozzon, mert mintha magam is elfelejtettem volna miként kell levegőt venni. Holland észbontóan néz ki a derekáig érő, fénylő, sötét hajával és nagy szemével, amiben ugyanazokat az érzelmeket látom átsuhanni, amit jómagam is érzek. Tekintetem elidőzik a telt, puha ajkán, amely az érett eperre emlékeztet. Vállát szabadon hagyó, vajszínű blúzt visel, egy egyszerű fekete szoknyával. A látvány annyira érzéki, hogy az ösztöneim azonnal működésbe lépnek. Holland közelebb lép, amitől kissé szétnyílik a szoknyája, felfedve ezzel hosszú, formás lábát. Lépteit apró csengettyűk csilingelése kísérik, amelyek a csípőjénél végződő táskának aranyszínű övén lógnak. A csípőjénél, amely annyira bűnbe ejtően ring minden egyes alkalommal.

A lábam a földbe gyökeredzik és mozdítani sem tudom, csak állok és bámulok rá némán. A szívem mindeközben a torkomban dobog, olyan hevesen, mintha épp most jöttem volna egy megerőltető teniszmérkőzésről. Csakugyan azt gondoltam évekig, hogy nem találkozhatok olyan nővel, aki felkelti az érdeklődésem és nem csak az eszközök az életemben? Nos, alaposan tévedtem és az iménti jelenet ezt csúfosan meg is magyarázza. Jóval többet érzek némi érdeklődésnél, szó szerint levagyok nyűgözve. Beléptem az ajtón, egyetlen pillantást vetettem a nőre hosszú napok után és tudtam: ő az!

A képzeletem beindul és szinte magam előtt látom, amint a lány közelebb lép hozzám... annyira közel, hogy megérinthessem. Felfedezhessem csábos domborulatait, átölhessen keskeny vállát és megcsókolhassam a száját. Ehelyett ő inkább leül az étkezőnek kialakított asztalhoz tartozó egyik székre és int, hogy kövessem a példáját. Magától érthetődően némán követem az utasítást, amikor végre megtudok mozdulni.

- Nem tudunk beszélni normális, amíg ott állsz - jegyzi meg, olyan lágy hangon, amelytől a képzeletemben összedúlt ágynemű és forró ölelések képe jelenik meg. Nagy nehezen leveszem róla a tekintetem és leülök vele szemben, a rózsaszín plüssállatot, amely eddig a széken hevert leteszem magam mellé a földre. A gyomrom öklömnyire zsugorodik, mintha egy kivallatásra érkeztem volna.

Holland közelebbről még lenyűgözőbb. Szeme barnán aranylik, akár a forró karamell. És úgy szikrázik, hogy a szívem még szaporább ritmust kezd diktálni. Pici aranyszínű fülbevalót visel, amit megmagyarázhatatlanul is szexinek tartok. Mikor találtam egy nő fülbevalóját szexinek? Meglátásom szerint, mióta beléptem a lakásba elment a józan eszem.

A nő fürtjei szinte könyörögtek azért, hogy megérintsem, a szája pedig... az a csodálatos szája szabályosan esedezett, hogy csókoljam meg. Nagy levegőt vettem, hogy minimálisan lehiggadjak, de hirtelen az orromat vanília aroma csapja meg. Nem vagyok biztos benne, hogy belőle árad vagy a nem messze tőlünk lévő illatgyertyákból, de mindenesetre legszívesebben órákig lélegeztem volna be az édes illatot.

Ám ekkor végre úgy éreztem, hogy kezdek kijózanodni és az eszem azt parancsolja, hogy mondjak valamit, mielőtt a lány komplett idiótának nézne. És biztosan meg is szólaltam volna, de éppen ebben a pillanatban elmosolyodott. A mosolyától bájos gödröcskék jelennek meg arcán és olyan fény csillog a szemében, mintha azt suttogná: „Tudok valamit, amit te nem és alig várom, hogy elmondjam neked.”

Te jószagú ég, egy villámcsapásként érkezett pillanatkor úgy érzem, mintha valaki meggyújtana egy gyufát közvetlenül a combomon. Az ereimben forróság árad szét. Nem emlékszem rá, hogy valaha is elkápráztatott volna ilyen gyorsan egy nő, csupán a megjelenésével... És a lány érdeklődő tekintetéből ítélve ő is vonzódott hozzám, bár ezt már hetek óta tudjuk mind a ketten, de az csak egy elmélet volt, immár kézzel fogható tény. 

- Én magam sem tudom, hogy pontosan miért hívtalak ide, talán hiba volt, talán életem legjobb döntése, de úgy éreztem beszélnünk kell. Eltelt már egy kis idő, mióta felmondtam nálad és habár azóta nem, hogy testi kontaktusba, de még társalgásba sem léptünk, ezért gondoltam indulhatnánk tiszta lappal, a mai telefonbeszélgetés azt hiszem erre jó kezdés volt. Ha egy egyszerű főnök lettél volna számomra nagyon jól tudod, hogy nem kértem volna, hogy gyere ide, sőt, ami azt illeti lehet, hogy még mindig nálad dolgoznék, de a sors teljesen más utakat szánt nekünk, engem pedig megesz az ideg, ha arra gondolok, hogy többé egy barátom sincs már - hebegte a lány és a szeméből tükröződő szomorúságot lehetetlennek tűnt észrevenni, látszik, hogy valami nyomasztja a lelkét és én szeretnék az a férfi lenni, aki meghallgatja őt életének egyik nehéz szakaszán, aki megvigasztalja őt, aki mellett megnyugszik és elalszik a karjaiban. Én akartam az lenni és nem más. 

- Talán igazad van és tényleg újra kellene kezdenünk, ezúttal tisztességesebben - szólalok meg egy örökkévalóságnyi némaság után és figyelem, ahogyan a száját egy apró mosoly hagyja el, ám a pillanatot megragadva gondolok egyet és inkább a mellette lévő széket választom. Megfogom a kezét és egy aprót simítok rajta, amitől akaratomon kívül is vad képek kavalkádja jelenik meg arról, hogy másutt is járhatna ez a kéz. A tekintetemet az arcára szegezem és figyelem, ahogy meredten bámulja az  egymás közelében lévő tenyereinket. - Kezdhetnénk mondjuk egy baráti csevejjel - olyan tekintettel mér végig, hogy hirtelenjében szükségét érzem, hogy változtassak a testtartásomon. 

- Tudod, a mai napon döbbentem rá, hogy mennyire is fontosak nekem a barátok - témaváltását meglepően észlelem, de soha nem vágnék közbe, inkább hallgatom a mondanivalóját, melyben felfedezi érzéseit, amelyek mindeddig ismeretlenek voltak számomra. - Viszont arra is rádöbbentem, hogy egyetlen barátom sincs, akivel megoszthatnám az életemet, de erre már hamarabb is sikerült ráébrednem. Eddig mindig azokkal a csajokkal voltam jóban, akikkel a kifutón is voltam, ám ők egytől egyig tisztességtelenek, csak az jár a fejükben, hogy minél több ruha és cipő lehessen a tulajdonukban, ezért volt, hogy el is csentek egy-egy darabot. Most úgy érzem, hogy elárulom őket, pont neked, aki a közvetlen főnökük - hitetlenkedően felnevet, aztán a szája ismét lekonyul.  - Talán hülyének nézel emiatt, de egy lánnyal voltam igazán jóban, ám sikerült a mai napon benne is mélységesen csalódnom - apró szünetet tart, míg vesz egy mély levegőt és újra belekezd. Szemei könnyekkel telnek meg, amik legördülnek az arcán és végül a blúzán hagynak apró foltokat. Pár cseppért odanyúlok és letörlöm róla, míg ő szipog párat, míg nekem egy belső késztetés azt súgja, hogy szólaljak meg. 

-  Miért csalódtál benne? - a szemei, amikben olyan sokáig semmi mást nem tudtam felfedezni, csak szenvedélyt és kívánást, no meg némi dühöt, most szomorúan tekintenek rám és szükségesnek érzem, hogy egy együttérző mosolyt csikarjak ki magamból. 

- Mindig olyan lány volt, akit folyamatosan átvertek és becsaptak, pontosan ezért lettünk annyira jóban, mert próbáltam vele együttérző lenni, hogy ne szenvedjen. Az apukája még a születését követően ott hagyta őket, az anyja pedig pár éve hunyt el. A temetése csodálatos volt, pont olyan, amilyet megérdemelt, gyönyörű asszony volt, tele élettel és boldogsággal és csöppet sem volt nagyravágyó, ellentétben a lányával. Ő teljesen más volt. Mindig feltalálta magát akármilyen helyzetben volt, számára nem létezik az a szó, hogy lehetetlen, mindent elért, amit csak a szeme kívánt - a szemeit rám szegezi és olyan fájdalom van a tükrében, hogy hirtelen mocskosnak érzem magam. - Téged is. 

- Ezt hogy érted? - összehúzott szemöldökkel figyelem, amit mond és teljesen lesújt a vádaskodása. Miattam érzi magát ennyire pocsékul? 

- A lány, akivel ma beszéltél. Jessica Martin, ő az én barátnőm, akit el is veszítettem, de ezúttal én hagytam el. Miattad... Tudod őt sokáig a testvéremnek hittem, akivel minden ügyes bajos dolgomat megoszthatom és sosem árul el, viszont ez az elméletem teljesen felborult a telefonbeszélgetésünket követően. Ő volt az egyetlen barátom, mára egyedül maradtam, de szükségem volt valakire egy egyszerű chatpartneren kívül és azt hiszem pontosan ezért hívtalak el. Lennél a legjobb barátom? - szemeire mintha egy ködfátyol vetülne és ki sem látna az érzelmeiről. Be kell valljam álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen indokkal hív engem a házába. Lennék a legjobb barátja? A nagy fenét! A szerelme akarok lenni, a védelmezője, a társa és lelkitársa, aki mindig a gondolataiba férkőzik. 

- Igen - a szavak önkéntelenül hagyják el a számat és egy pillantásig fel sem fogom, hogy mégis mit mondtam, mibe egyeztem bele. Holland szemei reménykedően felragyognak és megszorítják a még mindig az övét fogó kezemet. Forró borzongás fut végig a testemen és fel nem tudom fogni, hogy mióta lettem én ilyen érzékeny a kezemre. Vissza kell fognom magam, hogy ne préseljek ki magamból egy apró nyögést. Azt viszont végképp vissza kell fojtanom, hogy ne úgy gondoljak a mellettem lévőre, mint érzelmeim céltáblája. Nem lehetek a legjobb barátja és fogalmam sincs, hogy mégis hogyan közölhetném efféle csalódottságomat. 

- Van kedved meginni egy forró karamellás tejet? - tekintete érdeklődően vizslat, miközben kezét kikapja az enyémből, feláll és betolja maga után a székét, eközben le sem véve a tekintetét rólam. 

- Forró karamellás tejet ekkora hőségben? Meg vagy őrülve, te nő! 

- Ó, igazad lehet. Akkor talán egy forró teát? Hatalmas fanatikusa vagyok az ízeknek, válassz egyet. Van zöld tea, fekete tea, erdei gyümölcs tea, birsalma - eper, citrus - menta, feketeribizli, málna, eper, vörösáfonya, meggy, őszibarack és natúr - felnevet az arcomat látva és e társaságban kitudja hanyadjára hatalmas idiótának érzem magam, amiért a feléről nem is tudtam még, hogy egyáltalán létezik. 

 

- Leragadtam a zöld teánál - vallom be őszintén, mire a nevetése még harsányabbá válik és nekem is meghozza a kedvem a vigyorgáshoz. - Maradjunk inkább a karamellás tejnél. 

Holland - feltehetően - a konyha irányába szegődik, hogy elkészítse kettőnk számára a karamellás tejet hatalmas tejszínhabbal a tetején. Eközben végig járom a házat, hogy minden egyes szegletét a fejembe véssem, ha netalán éjszaka járnék itt tudjak tájékozódni. Bár e pillanatban nem látok sok esélyt az itt alvásra, ezért inkább nem is taglalom tovább a témát, inkább betérek a mosdóba, melynek nagy fa ajtaját azonnal kiszúrom. Belépve csodálkozva nézem a fekete-fehér csempéket, amelyek elhelyezése erősen a sakktáblára enged emlékeztetni. Ellenben a konyhában a vörös és fehér csempéket vélem felfedezni. A lány szobájába érve hatalmas meglepetés ér. Mindig úgy hittem, hogy hatalmas, rózsaszín falait betöltik a polcokon elhelyezett plüssök, esetleg sminkcuccok, de egyáltalán nem. Pozitívan kezdek csalódni az immár legjobb barátomban - természetesen Ric után jó szorosan, hiszen, ha kitör a hiszti rohama, hogy miért is cseréltem le egy volt alkalmazottamra valószínűleg úgy fogom hinni, hogy inkább nőjön két fejem, minthogy egy szóval is kelljen többet hallanom a kelleténél - Holland szobája förtelmes narancssárga falain, könyves polcok sorakoznak, telis tele mindenféle nyalánksággal, aminek jómagam örvendek a legjobban. A polc alatt egy íróasztal hever, kitudja milyen okokból, avval szemben pedig egy jókora franciaágy, melyen a laptopja árválkodik egymagában, amely monoton pittyegésével vonja magára a figyelmem. 

A kíváncsiság egyszeriben úrrá lesz rajtam és nem hagy nyugodni. Habár tudom, hogy nem látja, de azért mégis odalopakodva igyekszem oda a géphez és lesem meg, hogy ki is sürgeti magát éppen azon, hogy a lánynak küld folyamatosan, megállás nélkül idegesítő üzeneteket. 

Fuzzy22: Itt vagy Holland? 

Fuzzy22: Képzeld cica, ma vettem magamnak egy fehércsokis pudingot, ha beviszem az Sweet Dream-ba kifőzöd nekem? 

Fuzzy22: Azt ne mondd, hogy azért nem írsz vissza, mert ismét sütsz! A fenébe is, túlzásba viszed a szakmai hivatást! Na, de ha nálam jössz, hozz kóstolót! - egy mosolygós smileyt rakott még oda. 

Fuzzy22: Hová tűntél, csokis fánkom? 

Fuzzy22: Hahó!

Supnat10: Kopj le!

A fenébe, a féltékenység egy hatalmas zöld függönyt eresztett le a szemem elé és a kezeim önkéntelenül is mozdultak, hogy írjanak annak a fajankónak. Ki a franc az a Fuzzy22? 

Fuzzy22: Naaa, nem így beszélünk egy jó baráttal! - egy csúfolódós smiley-t biggyesztett a mondat végére.

Újra átolvastam az üzeneteket, aztán újra gépelni kezdek, míg nem a felismerés úgy vág arcon, hogy még az ágyról is sikerül leesnem. 

Supnat10: James vagyok, te idióta vadbarom! 

Várom a válaszát, viszont nem ír vissza, míg nem egyszer csak...

Fuzzy22: Ó, Jamie, hát te is megjöttél! Mizu? Te is kérsz a pudingból? - a csúfolódós smiley most sem hagyta el a mondatot.

- James! Te mégis mi a fészkes fenét művelsz a gépemmel? - a női hang felé fordítom a tekintetem, mialatt Holland betáncol a karamellás tejekkel a szobájába. A bögréket lerakja az íróasztalára és elveszi tőlem a gépet. Gyorsan átfutja a mondatokat, majd elszörnyülködve néz rám. - Hogy beszélhetsz így egy olyan emberrel, akit nem is ismersz? Olyan bunkó vagy! 

- Ó, nyugodj meg, mindig így szekáljuk egymást! - a szemem az övébe mélyed, miközben ő meglepődve tekint rám. 

- Ismered? 

- Hogy ismerem-e? Ezt a féleszűt bárhol felismerem! Gyakorlatilag vele nőttem fel! 

Bűnbe esve - 9. fejezet

...A megismerkedés...

* Egy teljes évvel ezelőtt * 

Holland szemszöge:

Végig hordoztam a tekintetem az emberektől nyüzsgő tengerparton. A zenekar akkora hangerővel játszott, hogy a basszusok szinte már dübörögtek, míg a fényorgona villogó fénypászmákat vetett a táncoló párokra. Kedvetlenül elhúztam a számat és masszírozni kezdtem a sajgó halántékomat. Magam sem tudtam volna megmondani, mi az oka a rossz kedvemnek, elvégre egy tökéletes nyaraláson vehetek részt és nézhetek végig kívülállóként egy idill esküvőt, amihez, habár nem fűlik hozzá a fogam, de lenyelem a békát. Megfordultam és a távolabb lévő röplabdázókat bámultam. Gondolataimban merülve emeltem a számhoz a nem régiben kezembe nyomott poharat. Elfintorodtam. A pezsgő meleg volt, de ettől eltekintve a párt látva egész biztos voltam benne, hogy egy vagyonba került akár egy üveggel is. 

- Próbálj már meg úgy tenni, mintha tényleg élveznéd, hogy egy esküvőn vagy! - lép mellém egy fantasztikus mosollyal ő, aki mindig megmondja a véleményét kulturális keretek között. Az apám mindig is az a fajta ember volt, aki nem húzta sokáig a mézes madzagot, hanem kerek perec elmondta azt, ami éppen a szívét nyomta, vagy ahogy ő hangoztatja: " ami a szívén, az a száján ", talán éppen ezért is szeretik őt annyira. Talán éppen ezért is szereti őt anya is annyira, kisebb szünetekkel. A szüleim sokat veszekednek, de végig biztosak abban, hogy a másik számára az a bizonyos nagy Ő. Nem tévedtek, ez a viszontlátás alkalmával mindig megvilágosul előttük, csak kell egy kis bátorítás hozzá, amit személy szerint tőlem kapnak meg. Azt hiszik egy-egy veszekedés alkalmával, hogy örökké gyűlölni fogja egyik a másikat, s mint kiderült, nem így van. Egyszerű civakodó házaspár, úgy kell őket kezelni, mint a gyerekeket. 

- Egyedül anya ismeri a menyasszonyt, ő is körülbelül húsz év távlatból. Mégis hogyan érezzem jól magam idegenek között? Minden annyira giccses! Haza szeretnék menni! - elhúzom a számat és újra belekortyolok a meleg pezsgőbe, remélve, hogy ezúttal nem fog csalódást okozni. Hiba volt. 

- Igazad van, én magam sem tudom, hogy keveredtem ide - vallja be száját húzva apa, miközben belekortyol az italába. Nagyon is tisztában volt vele, hogy miért vagyunk itt. Anya szíve vágya volt, hogy eljöhessen a gimis barátnője lagzijára, és csak egy kiadós veszekedés utáni békítéssel tudta rávenni ezzel az ő hercegét. - Menj beszélgess valakivel! 

- Hidd el, jelen pillanatban még én sem vágyom a saját társaságomra - közlöm s vele egy időben apa telefonja megszólal, a közös perceinket csúnyán hasítja keresztül az üvöltő metál hang. A kijelzőjén anya neve, az Annie név villog, amiből mindketten tudjuk, hogy apára szükség van. Elmosolyodtam. 

Körülbelül féléve vagyok a Herondale Kft. tekintélyes kifutóján. Az épület, amit a család létrehozott bámulatos, ahogy Houston központjában emelkedik. Ablakainak végtelen sorát ragyogja be a reggeli égbolt nap, mint nap. Az iroda zsúfolásig tele van minden alkalommal. A fogadó pultok mögött fiatalabb és idősebb asszonyok lázasan gépelnek, telefont emelgetnek vagy éppen kávét főznek és abban a pillanatban, hogy meglátják a jóképű főnöküket, néhány pillanatig néma csend támad, amíg várják a méltatlankodást, majd újra visszatérnek a munkájukhoz. James Herondaleről mindenki mindent tud, csak épp sosem az igazat, viszont azzal mindenki tisztában van, hogy ha meglát egy nőt, addig nem tántorodik meg, míg azt meg nem fekteti. Undorítónak találtam mindig is azt az embert, nem látja belső szépséget csak a fanyar külsőt, ami valljuk be a mai világban bármit takarhat. Mihez kezdene, ha tudtán kívül egy terroristával bújna ágyba? Belegondolni is rossz. 

- Van egy kis tüzed? - helyezi kezét egy szőke idegen a vállamra, amivel sikeresen kizökkent a gondolataimból.

- Sajnálom, nem dohányzom - adom ki neki az ukázt, azonban ő mégsem távozik, hanem mosolyogva megrázza a fejét.

- Pedig engem teljesen lángra lobbantottál! - A mosolya a lehetségesnél még szélesebbé válik, én pedig teljesen értetlenül állok a helyzet előtt. Hisz az ember lánya azt hinné, hogy egy markáns, tökéletesen kidolgozott testű és ragyogó szemű fickó egy csettintéssel maga köré vonzhatná a buta libákat, és éppen az általam eddig hallott szövegek közül talán a legrosszabbal próbált felszedni. A döbbenet hatása azonban pár pillanattal később elmúlt és képtelen voltam visszafojtani a kitörő nevetésemet. 

- Ne mondd, hogy ez tényleg beválik nálad! - A hangom jóval magasabb a megszokottnál, ezért megköszörülöm a torkom, azonban a mosolyom nem hagy alább, az övé sem. Elvégre is, teljesítem, amit apa kért tőlem. Beszélgetek valakivel. 

- Ami azt illeti, igen! - feleli. Az arcáról le sem lehet vakarni a perverz vigyort talán súrolóval sem és úgy áll előttem a fekete, feltűrt ujjú ingében, mintha heteken át ezt gyakorolta volna tükörrel maga előtt.

- Akkor biztosan részegek lehettek!

- Miért? Te nem vagy az? - kérdez vissza és közben csak még közelebb hajolt hozzám, én pedig csak rázom a fejem és a táskámban kezdek kutatni. 

- Ehhez biztosan nem eléggé! De, ha nem haragszol, most mennem kell - A telefonomat kivéve úgy tettem, mint aki sürgős sms-t kapott és el kell rohannia valahová. Bárhová, csak ne kelljen még egy bugyuta szöveget végig hallgatnom. Az éppen arra járó pincér tálcájáról lekaptam még egy adag meleg pezsgőt és egy utolsó gúnyos mosolyt küldtem a jóképű idegen felé, azonban az visszahúzott. 

- Várj, még mondani szeretnék valamit. 

- Remélem, hogy a nevedet és nem egy újabb borzalmas szöveget - mosolyogtam szemforgatva, miközben ő gyengéden befogta a számat, amitől akaratomon kívül is elállt a lélegzetem és egyszerűen képtelen voltam nem bámulni a tintakék szemeit és, ahogy felfedeztem ő is épp így volt velem. 

- Te biztos földönkívüli vagy. Ilyen gyönyörű lények nem léteznek a Földön. 

A kezem aprót csattant a fejemen, nem is tudtam igazából eldönteni, hogy kit is nézek e pillanatban idiótának, épp ezért a pezsgőmmel együtt úgy döntöttem, hogy hazanyargalok a kocsival, s majd, ha a szüleim is méltóztatnak hazajönni, akkor értük jövök - vagy nem, attól függ, hogy épp milyen érzelmi pillanatomat kapják el.

A volán mögött ülve teljesen másképp láttam a történteket, megmosolyogtatott a szőke férfi, ahogy próbált a mindent elsöprő mosolyával és a mondataival elvarázsolni. Látszott rajta, hogy tudta mit csinál és tisztában volt vele, hogy mennyire is megbabonáz. Tudni akartam a nevét, de a magabiztosságom nem engedte, hogy megkérdezzem. Erősebben kezdtem szorítani a kormányt, mielőtt magamat meggondolva inkább egy kávézó felé veszem az irányt, aminek hála teljesen feleslegesen indultam el hazáig, hiszen a legközelebbi kávézó a tengerpart mellett van, ahonnan természetesen az imént indultam el. Miközben hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem felhívom azt, aki a legtöbbet tudna nekem segíteni ilyen helyzetben. A nénikém mindig is pasifaló volt és esze ágában sem volt soha, hogy elkötelezze magát bárki mellett. Mindig is mondta, hogy ha érezte, hogy többet érez egy férfi iránt, mint azt ő szeretné, akkor tovább állt ezzel a saját és a párja szívét is összetörve. Nagyi örökösen szajkózta neki, hogy vegye végre kezébe a gyeplőt és legalább egy embert ismerjen meg jobban az éjszakás kalandjaiból, de Melody nénikém hajthatatlan volt és tisztázta, hogy ő neki nincs szüksége rájuk, csupán eszközök az életében. Lányának pedig itt vagyok én, úgy kezelt mindig is és tudta, hogy ő az, aki tud olyanban segíteni nekem, amiben anya kevésbé és ez kizárólag a férfi szívügyekre vonatkozott.
- Életem, azt hittem fel sem hívsz már!  - kiabál azonnal bele a kagylóba. Eddigi életem folyamán sosem sikerült még hallanom őt suttogni, csak kiabálni, ordítani vagy ha tényleg olyan helyzetben volt, akkor pusztán fülét farkát behúzva lapítani. A csend nem az ő asztala és ő ezt nyíltan fel is vállalja, kicsit sem kiteregetve ilyenkor a magán, intim pillanatait.
- Tudom, én is alig vártam már, hogy hívjalak, de nem rég lett vége a ceremóniának, most már csak pezsgőzés és táncolás van. Úgy gondolom, hogy a nagy részét már kibírtam, viszont az idegenek társaságában lévő viháncolást tudod nagyon jól, hogy nem szeretem.
- Természetesen kincsem, megértem. Annie gondolom szervezkedett annyit, hogy apád már azt sem tudja fiú-e vagy lány. A közös, családi képen túl vagytok már? - szinte láttam ahogy megadó sóhajjal mosolyog.
- Ne is mondd! Ugyanabban a pózban készült körülbelül tizenöt, ezt követően persze még felvettük hatvanhat féle formát. A sok mosolygástól egy pillanatra be is ragadt az arcom - megdörgölöm az említett testrészem, közben a vonal másik végén Melody nénikém a maga lónyerítéshez hasonló nevetését adja elő. Habár roppant idegesítő hang, mégis mosolyra késztet.
- Meg sem lepődöm! És hogy érzed magad a nyaraláson? A tengerparton ugye figyeled a félmeztelen srácokat? - a hangja eszelős volt és a pokol legmélyére küldene, ha a pasik bámulására valaki nemet mondana. Természetesen ezen is összekaptak már apával, aki kijelentette neki, hogy határozottan nem fogja nézni a Justin Timberlake hasonmások fenekét és hasizmait, mire a nénikém egy jól irányzott ütéssel nyakon verte, miszerint ilyen férfiakat meg kell nézni magunknak teljesen mindegy, hogy hetero vagy biszexuális az ember. Az már más kérdés, hogy anyának is volt ehhez némi hozzáfűznivalója.
- Igen. És épp erről szerettem volna veled beszélni! - a kocsiból kiszállva, szét sem nézve azon nyomban a kávézó ajtaját célzom meg, azt gondolván, hogyha én nem látok így senkit, aki a szemtávolságon belül lenne, így az sem lát engem.

A bejárati ajtón berobbanva a legelső székre amit a pult mellett találok leülök és intek a pultosnak, hogy legyen szíves nekem tölteni egy csésze forró teát. Nem kellett látnom a reakcióját ahhoz, hogy tudjam ütődöttnek tart. Hisz mégis ki az az elmeháborodott, aki augusztus elején, kora délután egy forró teát kér, az így is borzasztó hőség ellenére? Én. Furcsa, mindennapi szokásaimhoz híven minden egyes nap, legyen akár tél, akár nyár, a tea az egyetlen, amit nem hagyok ki. Mániákusan gyűjtöm a mindenhonnan beszerzett, különböző ízű filtereket, amelyeket nyomban ki is kell próbálnom, ha az alkalom adja. Ezerszer jobb, mint bármelyik kotyvasztott kóla.
- Na végre! Azt hittem belőled is olyan anyámasszony katonája lesz, mint Annieből! Komolyan három évet várt, míg apáddal lefeküdtek végre? Még most sem hiszem el, és a nászéjszakán! Hát ez valami irtó nyálas, romantikus szar, ami ellen tiltakozik a nem létező vallásom! - olyan hangos decibellel üvölt, hogy egy picit kénytelen vagyok lejjebb venni a hangerőt a telefonomon, közben egy megkérdőjelezhetetlen fintor ül ki az arcomra. Kétlem, hogy bárkit is érdekelné, hogy hol és mikor nemzették őt a szülei. - Tehát, térjünk a lényegre! Pasival kapcsolatban a lehető legjobb embertől érdeklődsz!
- Tulajdonképpen semmiség az egész. Egy srác a lehető legborzasztóbb szöveggel akart felszedni, nem nagy ügy - szürcsölök bele a teámba, amit a pultos az imént elém helyezett. Az éppen feloldódó kockacukrot kezdem piszkálni a kávéskanállal, miközben Melody nénikém élménybeszámolót tart, amiből habár két szót hallottam, máris tudtam, hogy miről lesz szó. Általában az "édes lányom"-mal kezdődő monológok mindig ott lyukadnak ki, hogy ne higgyem azt, hogy minden semmiség, csak ezt ő jobban taglalva, bővebb jellemzéssel és jóval több trágár szóval adja elő.
- Azért ennyire ne írj le, nem volt az annyira borzasztó! - az ismerős hang hallatára nyomban a csevegőpartnerem felé fordulok, kérdő pillantásommal szeretném tudtára hozni, hogy bizony csúnya dolog más telefonbeszélgetését kihallgatni, azonban ez szemmel láthatóan nem sikerül. Természetesen aligha kellett volna rá egy pillantást is vetni, hisz a hanghoz gyorsan tudtam arcot is társítani és nem volt nehéz kitalálni, hogy ki ül mellettem. Ő az. A srác, aki megpróbált levenni a lábamról. Magam sem tudom megmondani, hogy miért és pontosan, ezért élve elásnám magam, de újra azokra a gyönyörű tintakék szemeire összpontosítottam. Nem nehéz elmerülni benne, olyan kék, mint az Atlanti - óceán.
- Mindjárt visszahívlak - vágtam közbe a nénikém szavaiba, amit habár tudom, hogy megfogok keserülni, de ezt nem hagyhattam szó nélkül. - Először is, honnan a frászból hiszed azt, hogy te voltál az imént a téma? - az ajkai szétnyíltak, majd mosolyogni kezdett. Ha az ötös lottó eheti számai lenne a tét, akkor sem ismerném be az igazat neki, azt pedig pláne, hogy egy félistennek tartom és ha nem azzal az agyzsibbasztó szöveggel nyitott volna, valószínűleg még esélye is volna. - Másodszor pedig, koslatsz utánam?
- Még szép, egy ilyen feneket a világ végéig is követnék - perverz vigyorától úgy éreztem magam, mintha meztelenül teázgatnék egy idegen társaságában. Ilyennek képzelem el a főnököm nőit is, akik egyáltalán nem foglalkoznak más véleményével és ahol csak megkívánják egymást ott szó szerint ízekre szedik a másikat. Elfintorodtam a gondolatra, hogy egy alkalommal akár egy ujjal is hozzám érjen az a szoknyapecér, valósággal gyűlölöm a fajtáját. Ugyanakkor sajnálom is. Persze nem kétlem, hogy ha én is szemtől szemben állnék vele, akkor azonnal benedvesedne a bugyim, de az egyszer biztos, hogy nem ilyen áron kérnék tőle béremelést. Ilyen logikával akár a sarokra is kiállhatnék, már bocsánat. Paul véleménye szerint azonban a fickó bunkóbb, mint amilyennek tűnik. Minden egyes héten elmondja neki, hogy kifogja rúgni, viszont erre még nem került sor hál istennek. - Nyugodj meg, nem követlek! Hogy is tudnálak, amikor faképnél hagytál egy mondat kellős közepén? Tehát ezt tekintsd csak véletlennek, karmának, sorsnak, végzetnek vagy épp ahogy tetszik, a lényegen nem változtat. - szexis, mély hanghordozása mellett, még volt pofája rám is kacsintani és nagyon úgy tűnt, hogy nem áll szándékában leakadni rólam.
- Komolyan abba kell ezt hagynod!
- Oké! - vonja meg a vállát, majd lepattan a székről és az ajtó felé veszi az irányt. Ledöbbenve ültem továbbra is őt bámulva és nem tudtam megemészteni a helyzetet. Azonban nem az történt, amire számítottam. Ahelyett, hogy kisétált volna az ajtón, hogy ez a kis flört a homályba merüljön, inkább lehúzta mindegyik ablakon a reluxát, így besötétítve az egész kávézót, s emellett más dolgot is felfedezni véltem. A kávézó kongott az ürességtől, még csak a pultosnak is nyoma veszett.
- Ugye nem akarsz megölni vagy ilyesmi? - tekintetem a hátát fürkészte, amelyet még mindig a fekete ing takart egy hasonló színű nadrágba betűrve. Hallottam, ahogy kuncogni kezdett.
- Sokkal inkább játszom arra, hogy megcsókoljalak! - a hanglejtése olyan volt, mint ahogy én nem régiben rendeltem a teámat, elmondta, hogy mit akar, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga volna. - De ha esetleg te többet akarsz, csak szólj! - újra kacsintott, ami már feltűnően idegesített és szinte már készültem, hogy azon nyomban a képébe borítom a rendelésem. Szeme a dekoltázsomra esett, majd a számra, ezt követően pedig megnyalta az alsó ajkát, aminek következtében akaratom ellenére is elpirultam. A tintakék színű tenger hullámai magával ragadtak, valósággal egy örvénybe húztak, miközben közeledett felém, a lábaim szűnni nem akaró remegésbe fogtak, amit képtelen voltam megállítani.
- Hová tűnt mindenki? - böktem ki az első gondolatot, ami az eszembe jutott. Ő pedig le sem véve rólam a szemét megvonta a vállát.
- Elküldtem őket. Hivatalosan a mostoha apámé a part összes vendéglője, viszont gyakorlatilag az enyém, tekintve, hogy alig tartózkodik a közelben, így azt teszik, amit én mondok.

Hosszú óráknak tűnő percekig meredtünk egymás szemébe, farkasszemet nézve. Ő azt próbálta kitalálni, hogy mi legyen a következő lépés, én pedig, hogy vajon mit is akarhat tőlem, de képtelen voltam a fejemben dúló háborút lecsendesíteni. Azt hiszem ez pontosan olyan, mint amiről anya és apa mesélt korábban, az első találkozásukról. Egyikük sem szólt a másikhoz, csak bámulták egymást és egyszerűen képtelenek voltak józan ésszel gondolkozni, megrészegítette őket a másik jelenléte, még ha teljesen ismeretlenek is voltak egymás számára. E pillanat sem volt más.
- Szerintem apukád lehozta az univerzum legszebben ragyogó csillagát az égről és a bölcsődbe tette kiskorodban, azért csillog ilyen gyönyörűen a szemed! - ennivaló mosolyra húzta a száját, én pedig lesokkolva bámultam rá, fogalmam sem volt, hogy újra tréfálkozik velem a béna szövegeivel vagy ezt ezúttal komolyan gondolta. Melody nénikémnek mindig olyan könnyen mentek ezek a beszélgetések, ahogy elmesélte őket, szinte olyan volt, mintha ő uralta volna a férfiak agyát. Valósággal elbűvölte, megbabonázta őket a szépsége és a magabiztossága, teljesen biztos vagyok benne, hogy nem vörösödött el fülig minden egyes mondatra, aminek a célja az volt, hogy ágyban kössenek ki. Arra inkább a nénikém hajtott. Általában ő az, aki mindig zavarba hozza a férfiakat a lényegre törő viselkedésével, ezért is néztem fel mindig rá, valamint még azért, mert külsőre nem is különböztünk annyira. Sokkal inkább hasonlítok rá, mint anyára. Melody szerint azért, mert anyám egy szende szűz volt, míg én belevaló csaj vagyok a javából, de én ezt egyáltalán nem érzem magamon. Sőt, egy libának érzem magam a sok közül, viszont mindig is arra hajtottam, hogy engem is tiszteljenek a férfiak, úgy, ahogy a nénikémet. Olyan akartam lenni, mint ő. Határozott, célratörő nő, aki nem esik hasra egy csillogó szempártól és egy kockás hastól. A szám egyre nagyobb ördögi vigyorrá húzódott, miközben Melodyra gondoltam. Úgy gondoltam végre bebizonyíthatom, hogy méltó vagyok arra, hogy az unokahúgának nevezzen.
- Szerintem meg, ha ennyire ráérsz, akkor felszedhetnél egy olyan csajt, akit érdekelnek is a nem létező poénjaid. Nem tudom pontosan mit akarsz tőlem. Járni velem? Azt nem fogsz, nekem ilyenekre se türelmem, se időm. Egy csókot akarsz? Nekem az kevés. Ágyba akarsz bújni velem? Hajrá! Csak csinálj valamit, mert ha azért fog kihűlni a teám, mert te valami rossz netes oldalról megtanultál pár dumát, azt megkeserülöd. Tehát, még egyszer kérdezem, mit akarsz tőlem? - azt hiszem mind a ketten meglepődtünk a hirtelen kitörésemen, hisz be kell valljam sosem fogok úgy férfit találni magamnak, hogyha folyamatosan kenyérre lehet kenni, annyira elolvadok egy pillantástól. Meglátásom szerint a sarkamra kell állni és megmondani, amit épp gondolok, pont úgy, ahogyan a szüleim is teszik, csak én picit nyersebb vagyok ilyen téren.
- Elsősorban a nevedet szeretném hallani, aztán pedig a sajátomat, ahogyan sikítod, miközben elélvezel - hangosan felnyögött, miközben a kezemet lendítettem és egy jól megérdemelt pofonnal ajándékoztam meg. Ám mielőtt még hagytam volna bármit is reagálni, ajkaimat erősen az övére szorítottam, a férfi átkarolta a derekamat és még jobban magára húzott. Szinte éreztem a nadrágján keresztül dudorodó, kemény férfiasságot, melyre a kezeim akaratlanul is rátapadtak és durván masszírozni kezdték azt. A szája a nyelvemmel járt vad, érzéki táncot, miközben az agyam teljes valójában lebénult és ötletem sem volt, hogy mégis hogyan keveredtem ilyen helyzetbe, bár nem mintha kifogásolnám. A tetteimet bűnösnek éreztem és pontosan ezért is volt annyira csábító és szenvedélyes. A keze megtalálta a fenekemet és egyszeriben érzékeltem, ahogy meginog alattam a talaj. A hegyes mellbimbóimra hamar ráleltek finom, dús ajkai és nem bírtam tovább, felnyögtem. Az ujjai mély nyomokat hagytak a bőrömön, amiket legalább annyira bántam, mint egy jéghideg fagyit a kánikulában. Szemérmes stílusomat levetkőzve estem neki a szőke hercegnek, akinek a szemei úgy pásztázták a testem minden egyes pontját, mintha tanulmányt végezne és minden egyes részt emlékezetébe akarná vésni. Innentől kezdve egyenes út volt az orgazmusig. Előbb én, majd ő élvezett el. Zihálva másztam le a pultról, ahová idő közben felkenődtem. A ceruza szoknyámat és a cseresznyepiros felső részt gyorsan magamra aggattam, majd faképnél hagytam a még mindig névtelen, szőke férfit, azonban egy pillanatra még hátra fordultam.
- Egyébként a nevem Holland Lester. Öröm volt megismerni téged!