...Lennél a legjobb barátom?...
James szemszöge:
Komótos mozdulattal dőlök rá a legalább
tíz centiméter vastag papírtömegre, ami az idő haladtával legnagyobb bánatomra
nem csökken, hanem minél inkább nő. Erica szorgalmasan hozta be az iratokat,
amiket hivatalosan nekem kell aláírnom és lepecsételnem. Legszívesebben apró
fecnikké tépkedném az egészet egy hatalmas vigyorral az arcomon, vagy, ha még
bódult állapotban is vagyok egyszeriben csak megkérném a titkárnőmet, hogy a
szemem láttára tegye bele az iratmegsemmisítőbe, mert olyankor még az az
egyszerű mozdulat is végtelenül fárasztónak és kimerítőnek hat. De hát mi
értelme volna? Pénz nélkül maradnék, a hírnevem is odalenne és még a végén úgy
térnék nap, mint nap nyugovóra, hogy közben erősen ittasan drága Alaric
barátomra támaszkodom, akinek feltételezem nem ez a hőn dédelgetett álma.
Viszont e nap nem azért ilyen különlegesen szar, mert ismét másnapos vagyok és
így írom alá a dokumentumokat, hanem, mert a testvérem elmondása szerint jártak
Kollal – akit mondtam, hogy semmi esetre se cipeljen magával - a barátnőmnél,
illetve az exalkalmazottamnál, aki legnagyobb bánatomra felmondott és azóta sem
engedi, hogy elé dugjam a képemet. Ennek már két hete. Véleményem szerint
felfújja az egészet, de a világ minden kincséért sem vallanám be, mert még
jobban megharagudna és akkor persze hallgathatnám a sok sületlenséget, amiről
általában hetet havat összehord. De a fenébe is, hisz épp ezt imádom benne, na
meg, hogy van mersze kifogásolni azt, amiben szinte specialista lettem!
Egyszeriben a telefonomért nyúlok, ami mindig a szemem előtt van, ha esetleg a
helyzet azonnali hívást követelne, mint most. A már híváslistámon szereplő
lányt kezdem tárcsázni és határozott szándékom, hogy ezúttal tényleg üzenetet
hadjak a hangpostán és ne csak kinyomjam. A telefon felbúg és hirtelen a szívem
is gyorsabb ütemet kezd verni, ám ez alább hagy, amikor az éles sípoló hang
összetöri az álmaimat.
- Halló, Holland? Reménykedem benne,
hogy ezúttal fogsz válaszolni az üzenetemre, de egyáltalán nem látok rá sajnos
túl sok esélyt. Megmondom őszintén eddig bírtam. Tizenhét munkanapig, hogy ne
hívjalak fel, és nem tudom ép ésszel felfogni, hogy mi a fenéért nem hallgatsz
végig? Végig? Hiszen el sem kezdhetem a magyarázkodást a fene essen beléd!
Vagyis sajnálom, oké? Jelenleg pontosan úgy érzem magam, mint hajdanán, amikor
a karrierem még be sem futott és az apámra tudtam csak támaszkodni, még
diákként – az emlékeket, habár senki sem hívta, mégis villámcsapásként
gondoltam vissza az évekkel ezelőtti esetre, fáradtan hunyom le a szemem, a
fejemet pedig a szék támláján nyugtatom. – Rám sem ismernél, ha akkor láttál
volna! A magam életét akartam élni és eszem ágában sem volt, hogy apám mellett
üljek és csak neki a hülyeségét hallgassam folyamatosan. Félre ne érts,
szeretem őt, de egy idő után minden ember besokall tőle, túlságosan is
túlbuzgó. A hobbim az írás volt, a mai napig bújom a könyveket és vicces, de
fogalmad sincs, hogy hányszor olvastam el az Alkonyat vagy épp a Neveletlen hercegnő naplója c. könyveket, mindegy volt, hogy mit
csak könyv kerüljön a kezembe, épp ezért megpróbáltam állást szerezni a Times-nál.
Sosem felejtem el, ahogy letettem a nagyesküt a főnökömnek, Bobby Huntingnak,
hogy végigcsinálom, hogy senki nem fog az életembe avatkozni és hogy nem fogok
szégyent hozni a nevemre, mifene. Alig telt el egy-két hét, aztán majd
idegösszeroppanást kaptam. Minden viccelődést végighallgattam, mindenki
kíváncsiságának, ellenségeskedésének, trágárságának és irigykedésének én voltam
a céltáblája. Még a vécén is készültek rólam zugfotók, amikor kimentem pisilni,
mindezt azért, mert a nagy hírű Robert Herondale elsőszülött fia vagyok, aki
ahelyett, hogy a milliós céget boldogítaná, inkább beáll újságírásra egy
semmirekellőnél. Élvezetüket lelték abban, hogy felvesznek videóra és kínoznak
azzal, hogy nem sokkal később már a neten landoltak a felvételek. Én
megpróbáltam, Holland, őszintén, a fejemet rátenném arra, hogy én megpróbáltam,
de ez életem egyik legnagyobb buktatója lett, lehetetlenség volt kibírni.
Egyáltalán nem értékelték a munkámat, hiába dolgoztam olyan keményen. Csak a
jól hangzó nevem kellett, aztán megpróbáltak lejáratni, csak mert örömüket
lelték benne, na meg kíváncsi voltak, hogy emberből vagyok-e én is, vagy csak
egy milliárdos háziállata. Egy teljes évig nem vállaltam a nyílvánosságot, az
alig tizennyolc éves James nem bírta a megaláztatást. Elbuktam, de ott volt
apám, aki kihúzott ebből az egészből, na meg persze az az idétlen Nate és
persze Ric. Habár nehezen, de mindenki lenyelte a békát, hogy szeretek írni és
apám berakott egy új újságcégbe, álnéven, ahol online dolgoztam. Az a sok ember
mind azt hitte halálosan lusta vagyok, abban a hitben éltek, hogy egész éjjel
mulatok, ahogy a többi velem egykorú idióta a nyári szünidőben - bár ők a tanév
alatt is vállalták ezt a kockázatot - aztán
alszom délután háromig.
- És nem ezt tetted? - hallom a hangját a
vonal másik végén és hirtelen jött boldogságomban alig bírom elnyomni a
nevetést. A hangja boldog volt és kíváncsi, feltételezem érdekelte a múltam,
ami egy csöppet sem olyan, mint amilyennek a bulvárlapot írják. Nem jártam
estélyekre és bizottságokba, még kölyök voltam, de a szavakkal fantasztikusan
bántam.
- Egyáltalán nem. Sőt, ami azt illeti nem
hazudok, hogyha azt állítom, hogy hülyére dolgoztam magamat. Minden valamire való
témát a velejéig feldolgoztam és a szakmában jó nevem is lett és úgy éreztem
magam, mint egy felfedezett tehetség. Még Ric is úgy gondolta, attól
függetlenül, hogy folyamatosan Harry Potter vagy épp Harmione nevét is aggatta
rám, de tudtam, hogy büszke rám és fürödtem a rám irányult rivaldafényben, amit
ezúttal tényleg kiérdemeltem és élveztem. Ehhez nem jut hozzá az ember, ha
délután háromig alszik - a telefonban hallom, ahogy kuncogni kezd és
egyszeriben még többet mesélnék neki, még talán olyan dolgokat is, amik még meg
sem történtek, de egyszerűen azt érzem, hogy beszélni akarok hozzá, hallani
akarom újra a kuncogást, be is tehetném csengőhangnak. - És van még más is.
Olvastad valaha a Martin Parkinson-rovatot? A sajtóügynökségek átvették,
úgyhogy gondolom találkozhattál már vele - szinte láttam, ahogy koncentrálva
bólint és kiprésel magából egy „Ahá”-t. - Nos, azt én írtam. Csak úgy, a
mulatság kedvéért fogtam bele, hátha valami jó is kisül belőle és bevált, de… -
a lány félbevág, hangja pár oktávot emelkedik és úgy érzem magam, mint valami
híres rock sztár, aki a rajongójával beszélget. Tulajdonképpen már fogalmam
sincs arról, hogy hogyan lyukadtunk ki az írói karrieremnél, de ha őt érdekli,
elmesélem. Nagyon kevesen tudnak erről az oldalamról, őszintén szólva a
szüleim, Nate és Ric-en kívül senki. Nem dicsekedtem vele, mostanáig, bár nem
mintha, ez lett volna a célom.
- Úgy érted, hogy te írtad az egész rohadt
rovatot? És jól kipletykáltad apád menő barátait? Na, ne hülyéskedj! -
Érzékelhető a cinizmus és a meglepődés hulláma a hangján és tudom, talán mégis
van esélyem, hogy megbékítsem. - A mai napig úgy olvassák, mint a bibliát és
halvány fogalma sincs senkinek róla, hogy te írod? A francba már, hisz ez
annyira titokzatos! Imádom! - kiált fel, akár egy profi sajtós, míg én
elnevetem magam.
- Egy darabig én is, aztán már halálosan
untam az egészet. Elég volt két év, hogy egy ismeretlen tehetség fűzte
bűvkörébe az újságlapokat, na meg az S. H. monogram rejtélyének híre teljesen
elidegenedjen tőlem
- Tényleg! Mit jelent a monogram?
- Steven Herondale. James Steven Herondale
- a nevetése újra belengi a légkört és hirtelen nagy késztetést érzek arra,
hogy egy nagy maciölelésben részesítsem Hollandot. Hiszen megérdemli és, ha
bárki megkérdezi sosem vallanám be, de rettentően hiányzik.
- Már ne haragudj, de ez a név szörnyű!
Sőt, botrányos!
- Hé, szerinted miért hagyom el folyton a
Stevent? Meglepődnél, hogy milyen kevesen tudják a teljes nevemet – a
csevegésünket pár apró kopogás húzza keresztül, s amikor betoppan a vörös hajú
lány, már tudom, hogy mit akar anélkül, hogy egyetlen szó is elhagyná a száját.
Bájos mosollyal és riszáló fenékkel érkezik az asztalomhoz és figyeli, ahogy a
telefonban lévőt pillanatnyi várakozásra intem.
- Jó napot kívánok uram! Én mindössze
azért jöttem, hogy némi segítséget kérjek öntől! – fenekét közben az asztalomra
helyezi, miközben beharapja a szája sarkát és egészen nyilvánvaló, hogy újra
béremelésért jött intézkedni. Ám nekem már attól is elmegy a kedvem, ahogy a
szűk, fekete, bőrszoknyájában meglátom a bútoromra mászni és tudván, hogy
egyáltalán nem is kívánom őt lenézve tekintek rá. A tökéletes fehér fogsora
hirtelen túl közel lesz hozzám, ahogy megpróbál megcsókolni, de keresztül húzom
a számításait, amikor eltolom magamtól. A szeme elkerekedik és feltételezem azt
hitte egy játékot űzök vele.
- Jessica, egy dollárral sem lesz
vastagabb pénztárcád, mint a többi modellé és ezt nem tudom, hogy milyen
jelbeszéddel szeretnéd, hogy elmutogassam. Rájöttem ugyanis, hogy egy olcsó kis
szajha vagy és amíg annyira hülye voltam, hogy egy kis dugásra vágytam, addig
te szépen jót röhögtél a markodban. De hé, én vagyok a főnököd és egyáltalán
nem érdekel, hogy kivel csináltatod fel magad, mert undorodom tőled! Takarodj
innét és meg se lássalak többé, amíg ilyen szándékkal fordulsz felém! - a vörös
hajú lány megszeppen és szemöldökét felhúzva néz rám, a kirívó stílusától a
hideg is kiráz, viszont egy szót sem szólok.
- Mr. Herondale, tisztában van vele, hogy
egyáltalán nem arra költöm azt a pénzt, hogy ruhákat, cipőket és hasonlóakat
vásároljak, hanem gyógyszerekre és terápiákra, hogy tudjam az anyám igényeit
kielégíteni, mivel az orvosok azt mondták már nem sok van neki hátra, alig pár
hónap - csalódottan, könnyekkel telt szemekkel pillant le a földre. Feje
átkozottul fáradtnak néz ki pont, mint én másnaposan. Karjai tétován csüngenek
mellette, mintha nem is hozzá tartoznának. A lábain pedig alig áll.
- Bravó Jessica, fantasztikus alakítás
volt! Ajánlanám a színházat, kitűnően drámázol. Kár, hogy minden egyes rohadt
megmozdulásod kamu. Tudod, a múlthéten átvizsgáltam minden egyes modellnek az
iratait, tekintve, hogy nem régiben érkeztek újak, illetve egy ember távozott
is tőletek. A tiédnél valahogy picit megtorpantam, tekintettel arra, hogy mint
kiderült az édesanyádnak, akinek annyi fene nagy gyógyszerre és kezelésre van
szüksége már két és féléve, hogy a temetésén megjelentél, egy másik volt
alkalmazottunkkal együtt. Hiszen még meg is adtátok a pontos dátumot és az
indokot, hogy korán lelépjetek! - a székből picit előre dőlök és mélyen a
szemébe nézek, melyben nem látok mást, csak undort és fölényességet. - Tényleg
ennyire hülyének nézel?
- Sajnálom, csak tényleg kell a pénz.
Nagyon le vagyok égve, egy árva fityingem sincs - veti be az utolsó hazugságot,
mire én fintorral az arcomon nemes egyszerűséggel távozásra intem. Hangosan
fújtatni kezd és az ajtó felé indul, de előtte még hátra söpri hosszú, vörös
tincseit.
- Ó, Jessica! Tudatnám veled, hogy ha
esetleg valami problémád volna ezzel a munkával, szívesen beajánlak egy
ismerősömnek. Tudod ő is hasonló vérmérsékletű, mint te. Az utcámban dolgozik,
a sarkon, csak szólj és partnere lehetsz, mert ilyen bérjutalékokból nem sokat
fogsz kapni! - rákacsintok és rosszindulatúan konkrétan rácsapom az ajtót, ami
a helyzetet tekintve örülök, hogy ki nem szakad a helyéről. Mélységesen
elítélem az ilyen nőket, akikben annyi szemernyi gerincesség sincs, hogy őszintén
beszéljenek, még ha ilyen pillanatokban is és azt sem értem, hogy mi visz rá
egy embert arra, hogy a főnökével azért melegedjen össze, hogy fizetésemelésben
legyen része, amit aztán elkölthet piára, ruhákra és még az ég tudja mire.
Arról nem is beszélve, hogy nagyobb kurvát a világ nem látott, hisz a fenébe
is! Mégis hogyan tud valaki egy irodába miniszoknyában megjelenni? Nem értem.
A mobilomat újra a fülemhez szorítom, hogy
az imádott lánnyal folytassam a csúnyán félbeszakított beszélgetést, ám az több
szólongatást követően sem reagál. A homlokomon hamar gyöngyözni kezdenek az
izzadságcseppek az idegességtől, s a szívem vadul kalapál, hogy nem tehette le.
- Holland! Kicsim, itt vagy? - a szavak
özönlenek a számból gondolkodás nélkül, hogy újra hallhassam a hangját, ám ő
nem jelentkezik, viszont a számláló szerint telnek a másodpercek - Hé, mit
csinálsz? Szólalj meg, kérlek!
- Itt vagyok - szólal meg kisvártatva, a
szívemről pedig legördül egy hatalmas kőtömeg, amely az ő szavaiért repesett. A
levakarhatatlan mosoly újra kiül a számra és folytatnám a beszélgetést, ha
kéri, de nem mondja. Némán tartom a telefont és fogalmam sincs, hogy mit is
mondhatnék, hogyan mondjam el neki százféle verzió közül, hogy nagyon sajnálok
mindent, amivel összetörtem a szívét, csak találkozzunk már végre. Látni akarom
a barna szemeit, ápolt, kókusz illatú haját és mézédes ajkait. Vágyom rá, hogy
újra tapintsam a kezét. Hirtelen köhögni kezdek, hogy némiképp betöltsem a
kínos csendet, viszont a vonal másik végén nincs semmi reakció.
- Tubicám, találkozzunk! Semmi mást nem
akarok, csak beszélgetni és veled lenni. Add meg nekem az esélyt, hogy szemtől
szembe is bocsánatot kérhessek! - a hangom jobban könyörög, mint bármikor,
amikor kiskoromban nagyi palacsintáját akartam enni. Évekkel később, Holland a
palacsintám... ő az akit, szinte felakarok falni, annyira akarom őt - Holland,
jól vagy?
- Igen, jól vagyok. Gyere át hozzám és megbeszéljük a dolgokat, de egy cseppet se hidd el, hogy ezzel minden el lesz rendezve! - a hangja megadó és felettébb szomorú, ami aggódásra ad okot, viszont a tény, hogy végre láthatom minden bajt felejtet velem. Én magam sem értem, hogy mi rajtam ez a fene nagy változás, de azzal tisztában vagyok, hogy ez a tizenhét gyötredelmes, felülmúlhatatlan szar napok bebizonyították, hogy egy semmirekellő vagyok, még a pozíciómat tekintve is, hisz a nőt, akit szere... kedvelek minden szavamat elutasította, látni sem akart, ezért az élethez való kedvem is a nulla körül mozgott. Mostanáig.
Holland ajtajában úgy toporzékoltam, mint
egy sütit áruló cserkészlány, csengettem és kopogtam egyszerre, hogy mihamarabb
benn tudhassam magamat és meglássam a nőt, aki másodpercek elteltével már
nyitotta is az ajtót, én pedig beléptem egy hatalmas, levakarhatatlan vigyorral
az arcomon. Rögtön kábulatba ejt a nehéz, finom illatokkal terhes levegő, amely
egy kicsit a szegfűszeges forralt almaborra enged emlékeztetni. A lány felém
fordul és némán néz, míg én legbelül örülök, hogy valami belső szerkezet
gondoskodik arról, hogy a tüdőm dolgozzon, mert mintha magam is elfelejtettem
volna miként kell levegőt venni. Holland észbontóan néz ki a derekáig érő,
fénylő, sötét hajával és nagy szemével, amiben ugyanazokat az érzelmeket látom
átsuhanni, amit jómagam is érzek. Tekintetem elidőzik a telt, puha ajkán, amely
az érett eperre emlékeztet. Vállát szabadon hagyó, vajszínű blúzt visel, egy
egyszerű fekete szoknyával. A látvány annyira érzéki, hogy az ösztöneim azonnal
működésbe lépnek. Holland közelebb lép, amitől kissé szétnyílik a szoknyája,
felfedve ezzel hosszú, formás lábát. Lépteit apró csengettyűk csilingelése
kísérik, amelyek a csípőjénél végződő táskának aranyszínű övén lógnak. A
csípőjénél, amely annyira bűnbe ejtően ring minden egyes alkalommal.
A lábam a földbe gyökeredzik és mozdítani
sem tudom, csak állok és bámulok rá némán. A szívem mindeközben a torkomban
dobog, olyan hevesen, mintha épp most jöttem volna egy megerőltető
teniszmérkőzésről. Csakugyan azt gondoltam évekig, hogy nem találkozhatok olyan
nővel, aki felkelti az érdeklődésem és nem csak az eszközök az életemben? Nos,
alaposan tévedtem és az iménti jelenet ezt csúfosan meg is magyarázza. Jóval
többet érzek némi érdeklődésnél, szó szerint levagyok nyűgözve. Beléptem az
ajtón, egyetlen pillantást vetettem a nőre hosszú napok után és tudtam: ő az!
A képzeletem beindul és szinte magam előtt
látom, amint a lány közelebb lép hozzám... annyira közel, hogy megérinthessem.
Felfedezhessem csábos domborulatait, átölhessen keskeny vállát és
megcsókolhassam a száját. Ehelyett ő inkább leül az étkezőnek kialakított
asztalhoz tartozó egyik székre és int, hogy kövessem a példáját. Magától
érthetődően némán követem az utasítást, amikor végre megtudok mozdulni.
- Nem tudunk beszélni normális, amíg ott
állsz - jegyzi meg, olyan lágy hangon, amelytől a képzeletemben összedúlt
ágynemű és forró ölelések képe jelenik meg. Nagy nehezen leveszem róla a
tekintetem és leülök vele szemben, a rózsaszín plüssállatot, amely eddig a
széken hevert leteszem magam mellé a földre. A gyomrom öklömnyire zsugorodik,
mintha egy kivallatásra érkeztem volna.
Holland közelebbről még lenyűgözőbb. Szeme
barnán aranylik, akár a forró karamell. És úgy szikrázik, hogy a szívem még
szaporább ritmust kezd diktálni. Pici aranyszínű fülbevalót visel, amit megmagyarázhatatlanul
is szexinek tartok. Mikor találtam egy nő fülbevalóját szexinek? Meglátásom
szerint, mióta beléptem a lakásba elment a józan eszem.
A nő fürtjei szinte könyörögtek azért,
hogy megérintsem, a szája pedig... az a csodálatos szája szabályosan esedezett,
hogy csókoljam meg. Nagy levegőt vettem, hogy minimálisan lehiggadjak, de
hirtelen az orromat vanília aroma csapja meg. Nem vagyok biztos benne, hogy
belőle árad vagy a nem messze tőlünk lévő illatgyertyákból, de mindenesetre
legszívesebben órákig lélegeztem volna be az édes illatot.
Ám ekkor végre úgy éreztem, hogy kezdek
kijózanodni és az eszem azt parancsolja, hogy mondjak valamit, mielőtt a lány
komplett idiótának nézne. És biztosan meg is szólaltam volna, de éppen ebben a
pillanatban elmosolyodott. A mosolyától bájos gödröcskék jelennek meg arcán és
olyan fény csillog a szemében, mintha azt suttogná: „Tudok valamit, amit
te nem és alig várom, hogy elmondjam neked.”
Te jószagú ég, egy villámcsapásként érkezett pillanatkor úgy érzem, mintha valaki meggyújtana egy gyufát közvetlenül a combomon. Az ereimben forróság árad szét. Nem emlékszem rá, hogy valaha is elkápráztatott volna ilyen gyorsan egy nő, csupán a megjelenésével... És a lány érdeklődő tekintetéből ítélve ő is vonzódott hozzám, bár ezt már hetek óta tudjuk mind a ketten, de az csak egy elmélet volt, immár kézzel fogható tény.
- Én magam sem tudom, hogy pontosan miért hívtalak ide, talán hiba volt, talán életem legjobb döntése, de úgy éreztem beszélnünk kell. Eltelt már egy kis idő, mióta felmondtam nálad és habár azóta nem, hogy testi kontaktusba, de még társalgásba sem léptünk, ezért gondoltam indulhatnánk tiszta lappal, a mai telefonbeszélgetés azt hiszem erre jó kezdés volt. Ha egy egyszerű főnök lettél volna számomra nagyon jól tudod, hogy nem kértem volna, hogy gyere ide, sőt, ami azt illeti lehet, hogy még mindig nálad dolgoznék, de a sors teljesen más utakat szánt nekünk, engem pedig megesz az ideg, ha arra gondolok, hogy többé egy barátom sincs már - hebegte a lány és a szeméből tükröződő szomorúságot lehetetlennek tűnt észrevenni, látszik, hogy valami nyomasztja a lelkét és én szeretnék az a férfi lenni, aki meghallgatja őt életének egyik nehéz szakaszán, aki megvigasztalja őt, aki mellett megnyugszik és elalszik a karjaiban. Én akartam az lenni és nem más.
- Talán igazad van és tényleg újra kellene kezdenünk, ezúttal tisztességesebben - szólalok meg egy örökkévalóságnyi némaság után és figyelem, ahogyan a száját egy apró mosoly hagyja el, ám a pillanatot megragadva gondolok egyet és inkább a mellette lévő széket választom. Megfogom a kezét és egy aprót simítok rajta, amitől akaratomon kívül is vad képek kavalkádja jelenik meg arról, hogy másutt is járhatna ez a kéz. A tekintetemet az arcára szegezem és figyelem, ahogy meredten bámulja az egymás közelében lévő tenyereinket. - Kezdhetnénk mondjuk egy baráti csevejjel - olyan tekintettel mér végig, hogy hirtelenjében szükségét érzem, hogy változtassak a testtartásomon.
- Tudod, a mai napon döbbentem rá, hogy mennyire is fontosak nekem a barátok - témaváltását meglepően észlelem, de soha nem vágnék közbe, inkább hallgatom a mondanivalóját, melyben felfedezi érzéseit, amelyek mindeddig ismeretlenek voltak számomra. - Viszont arra is rádöbbentem, hogy egyetlen barátom sincs, akivel megoszthatnám az életemet, de erre már hamarabb is sikerült ráébrednem. Eddig mindig azokkal a csajokkal voltam jóban, akikkel a kifutón is voltam, ám ők egytől egyig tisztességtelenek, csak az jár a fejükben, hogy minél több ruha és cipő lehessen a tulajdonukban, ezért volt, hogy el is csentek egy-egy darabot. Most úgy érzem, hogy elárulom őket, pont neked, aki a közvetlen főnökük - hitetlenkedően felnevet, aztán a szája ismét lekonyul. - Talán hülyének nézel emiatt, de egy lánnyal voltam igazán jóban, ám sikerült a mai napon benne is mélységesen csalódnom - apró szünetet tart, míg vesz egy mély levegőt és újra belekezd. Szemei könnyekkel telnek meg, amik legördülnek az arcán és végül a blúzán hagynak apró foltokat. Pár cseppért odanyúlok és letörlöm róla, míg ő szipog párat, míg nekem egy belső késztetés azt súgja, hogy szólaljak meg.
- Miért csalódtál benne? - a szemei, amikben olyan sokáig semmi mást nem tudtam felfedezni, csak szenvedélyt és kívánást, no meg némi dühöt, most szomorúan tekintenek rám és szükségesnek érzem, hogy egy együttérző mosolyt csikarjak ki magamból.
- Mindig olyan lány volt, akit folyamatosan átvertek és becsaptak, pontosan ezért lettünk annyira jóban, mert próbáltam vele együttérző lenni, hogy ne szenvedjen. Az apukája még a születését követően ott hagyta őket, az anyja pedig pár éve hunyt el. A temetése csodálatos volt, pont olyan, amilyet megérdemelt, gyönyörű asszony volt, tele élettel és boldogsággal és csöppet sem volt nagyravágyó, ellentétben a lányával. Ő teljesen más volt. Mindig feltalálta magát akármilyen helyzetben volt, számára nem létezik az a szó, hogy lehetetlen, mindent elért, amit csak a szeme kívánt - a szemeit rám szegezi és olyan fájdalom van a tükrében, hogy hirtelen mocskosnak érzem magam. - Téged is.
- Ezt hogy érted? - összehúzott szemöldökkel figyelem, amit mond és teljesen lesújt a vádaskodása. Miattam érzi magát ennyire pocsékul?
- A lány, akivel ma beszéltél. Jessica Martin, ő az én barátnőm, akit el is veszítettem, de ezúttal én hagytam el. Miattad... Tudod őt sokáig a testvéremnek hittem, akivel minden ügyes bajos dolgomat megoszthatom és sosem árul el, viszont ez az elméletem teljesen felborult a telefonbeszélgetésünket követően. Ő volt az egyetlen barátom, mára egyedül maradtam, de szükségem volt valakire egy egyszerű chatpartneren kívül és azt hiszem pontosan ezért hívtalak el. Lennél a legjobb barátom? - szemeire mintha egy ködfátyol vetülne és ki sem látna az érzelmeiről. Be kell valljam álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen indokkal hív engem a házába. Lennék a legjobb barátja? A nagy fenét! A szerelme akarok lenni, a védelmezője, a társa és lelkitársa, aki mindig a gondolataiba férkőzik.
- Igen - a szavak önkéntelenül hagyják el
a számat és egy pillantásig fel sem fogom, hogy mégis mit mondtam, mibe
egyeztem bele. Holland szemei reménykedően felragyognak és megszorítják a még
mindig az övét fogó kezemet. Forró borzongás fut végig a testemen és fel nem
tudom fogni, hogy mióta lettem én ilyen érzékeny a kezemre. Vissza kell fognom
magam, hogy ne préseljek ki magamból egy apró nyögést. Azt viszont végképp
vissza kell fojtanom, hogy ne úgy gondoljak a mellettem lévőre, mint érzelmeim
céltáblája. Nem lehetek a legjobb barátja és fogalmam sincs, hogy mégis hogyan
közölhetném efféle csalódottságomat.
- Van kedved meginni egy forró karamellás
tejet? - tekintete érdeklődően vizslat, miközben kezét kikapja az enyémből,
feláll és betolja maga után a székét, eközben le sem véve a tekintetét
rólam.
- Forró karamellás tejet ekkora hőségben?
Meg vagy őrülve, te nő!
- Ó, igazad lehet. Akkor talán egy forró
teát? Hatalmas fanatikusa vagyok az ízeknek, válassz egyet. Van zöld tea,
fekete tea, erdei gyümölcs tea, birsalma - eper, citrus - menta, feketeribizli,
málna, eper, vörösáfonya, meggy, őszibarack és natúr - felnevet az arcomat
látva és e társaságban kitudja hanyadjára hatalmas idiótának érzem magam,
amiért a feléről nem is tudtam még, hogy egyáltalán létezik.
- Leragadtam a zöld teánál - vallom be
őszintén, mire a nevetése még harsányabbá válik és nekem is meghozza a kedvem a
vigyorgáshoz. - Maradjunk inkább a karamellás tejnél.
Holland - feltehetően - a konyha irányába
szegődik, hogy elkészítse kettőnk számára a karamellás tejet hatalmas
tejszínhabbal a tetején. Eközben végig járom a házat, hogy minden egyes
szegletét a fejembe véssem, ha netalán éjszaka járnék itt tudjak tájékozódni.
Bár e pillanatban nem látok sok esélyt az itt alvásra, ezért inkább nem is
taglalom tovább a témát, inkább betérek a mosdóba, melynek nagy fa ajtaját
azonnal kiszúrom. Belépve csodálkozva nézem a fekete-fehér csempéket, amelyek
elhelyezése erősen a sakktáblára enged emlékeztetni. Ellenben a konyhában a
vörös és fehér csempéket vélem felfedezni. A lány szobájába érve hatalmas
meglepetés ér. Mindig úgy hittem, hogy hatalmas, rózsaszín falait betöltik a
polcokon elhelyezett plüssök, esetleg sminkcuccok, de egyáltalán nem. Pozitívan
kezdek csalódni az immár legjobb barátomban - természetesen Ric után jó
szorosan, hiszen, ha kitör a hiszti rohama, hogy miért is cseréltem le egy volt
alkalmazottamra valószínűleg úgy fogom hinni, hogy inkább nőjön két fejem,
minthogy egy szóval is kelljen többet hallanom a kelleténél - Holland szobája
förtelmes narancssárga falain, könyves polcok sorakoznak, telis tele mindenféle
nyalánksággal, aminek jómagam örvendek a legjobban. A polc alatt egy íróasztal
hever, kitudja milyen okokból, avval szemben pedig egy jókora franciaágy,
melyen a laptopja árválkodik egymagában, amely monoton pittyegésével vonja
magára a figyelmem.
A kíváncsiság egyszeriben úrrá lesz rajtam
és nem hagy nyugodni. Habár tudom, hogy nem látja, de azért mégis odalopakodva
igyekszem oda a géphez és lesem meg, hogy ki is sürgeti magát éppen azon, hogy
a lánynak küld folyamatosan, megállás nélkül idegesítő üzeneteket.
Fuzzy22: Itt vagy Holland?
Fuzzy22: Képzeld cica, ma vettem magamnak egy
fehércsokis pudingot, ha beviszem az Sweet Dream-ba kifőzöd nekem?
Fuzzy22: Azt ne mondd, hogy azért nem írsz vissza,
mert ismét sütsz! A fenébe is, túlzásba viszed a szakmai hivatást! Na, de ha
nálam jössz, hozz kóstolót! - egy mosolygós smileyt rakott még oda.
Fuzzy22: Hová tűntél, csokis fánkom?
Fuzzy22: Hahó!
Supnat10: Kopj le!
A fenébe, a féltékenység egy hatalmas zöld
függönyt eresztett le a szemem elé és a kezeim önkéntelenül is mozdultak, hogy
írjanak annak a fajankónak. Ki a franc az a Fuzzy22?
Fuzzy22: Naaa, nem így beszélünk egy jó baráttal! -
egy csúfolódós smiley-t biggyesztett a mondat végére.
Újra átolvastam az üzeneteket, aztán újra
gépelni kezdek, míg nem a felismerés úgy vág arcon, hogy még az ágyról is
sikerül leesnem.
Supnat10: James vagyok, te idióta vadbarom!
Várom a válaszát, viszont nem ír vissza,
míg nem egyszer csak...
Fuzzy22: Ó, Jamie, hát te is megjöttél! Mizu? Te is
kérsz a pudingból? - a csúfolódós smiley most sem hagyta el a mondatot.
- James! Te mégis mi a fészkes fenét
művelsz a gépemmel? - a női hang felé fordítom a tekintetem, mialatt Holland
betáncol a karamellás tejekkel a szobájába. A bögréket lerakja az íróasztalára
és elveszi tőlem a gépet. Gyorsan átfutja a mondatokat, majd elszörnyülködve
néz rám. - Hogy beszélhetsz így egy olyan emberrel, akit nem is ismersz? Olyan
bunkó vagy!
- Ó, nyugodj meg, mindig így szekáljuk
egymást! - a szemem az övébe mélyed, miközben ő meglepődve tekint rám.
- Ismered?
- Hogy ismerem-e? Ezt a féleszűt bárhol
felismerem! Gyakorlatilag vele nőttem fel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése