Kényszer házasság - 8. fejezet

Az igazság

Katherine szemszöge:

Ritkán fordult velem elő, hogy valaha olyan érzések kerültek bennem a felszínre, amikor elmondhattam, hogy szeretek valamit vagy valakit, sőt, így visszaemlékezve, egészen régen hangoztattam esetleg gondolhattam. A gyűlölet irányított. Mindent elértem vele és rendkívül szórakoztatónak is találtam. Talán sosem feltételeztem, hogy megéri néha egy picit gyengének lenni, vagy legalábbis annak tűnni. S most, hogy az oltár előtt állva, karomat a hajdani férjemébe fűzve mondom ki a boldogító igent, rá kell ébrednem, hogy minden teljesen más, mint ahogy azt eddig képzeltem. Mindennek tetejébe pedig a bátyám is tévedett, ahogyan én is az életet illetően, míg ő a vadászokról. Dean Winchester feleségének lenni talán nem is olyan, mint ahogy ő azt leírta. Smaragdszemű tudja a titkomat a démonlétemről, mégis olyan hevességgel ránt magához és tapad rá ajka az enyémre, hogy muszáj a hajában megkapaszkodnom, annyira szédülök a szenvedélytől, amely magába szippant. Férj és feleségnek nyilvánítalak titeket, visszhangzik a mondat az elmémben, miközben egyre erősebben szorítom magamhoz a vadászt, aki bele-bele mosolyog a csókba és talán még ő maga sem hiszi el, hogy egy démont vett feleségül, amiért talán még sokszor megsütheti a kezét. És azt kell mondjam nem csak számára nagy nap a mai, illetve a pillanat, amikor egymáshoz tapadtunk, leírhatatlan érzés söpört végig rajtam. Fáradalmas utam, mintha véget érne és végre a szerető gondoskodás óvó fogságában találnám magam. Keze végig simított az arcomon, majd egy homlokpuszival ajándékozott meg. Nekem ez az érzés jelentette azt a bizonyos otthont, amiről Damon olyan tudálékosan beszél, csak ő éppenséggel a Pokolra gondol. Minden bizonnyal ő még nem volt szerelmes, ezért nem értheti, amit én. Akárhogy is mondjuk, hogy egy ember lelke többet ér ezeknél a nyálas kis momentumoknál, de gondoljunk csak bele. Egy lélek kiszipolyozása leginkább ahhoz hasonlítható, amikor egy kiéheztetett vad jóllakik, azonban ez, mint egy földön túli boldogság. Fekete szemű létemre ilyet állítani, habár hatalmas vétek, de mégis kitudná meg, amikor tudtommal senki sem gondolatolvasó. Habár tisztában vagyok vele, hogy Dean csakis a saját érdeke miatt, kényszerből köt velem házasságot, de ezt minden egyes férjezett pillanatomban megkérdőjelezem. Tudom, hogy nem képzelem be a dolgokat, tudom, hogy érez irántam mást is, mint pusztán gyűlöletet, mert én be kell valljam valami egészen mást érzek iránta, mint a kapcsolatunk legeslegelején. Valami olyat, ami minden egyes csókjától bombaként robban bennem. Szeretem őt. Úgy igazán, visszavonhatatlanul és kétségbeesetten, viszont ennek talán semmi jelentősége nincsen, mivel végtére is, mindegy milyen indokból, de a felesége vagyok. Mi lehetne még ennél jobb? Tenném fel magamban a kérdést, azonban tudom a választ. Ha hasonló érzéseket váltanék ki belőle. Természetesen tudom, hogy kíván, tudom, hogy kellek neki. Viszont, hogy szeret-e, úgy igazából? Bár gondolatolvasó lehetnék. Az esküvő után pár nappal teljesen úgy viselkedünk, mint a szerelmesek, de úgy tényleg, igazából. Magamat is meglepem azzal, hogy mennyire undorítóan nyálasan beszélek vele, pedig nem szándékos, pár incselkedésen és ravasz megjegyzésen kívül minden egy szavam olyan csöpögős, hogy még én is megkérdőjelezem, hogy vajon tényleg én vagyok az, aki kiejtette azokat. Amíg Dean éppen a telefonál Castiellel azt illetően, hogy éppen mi tehette azokat a dolgokat a három félnótással akik a templom közelében lettek megtalálva. Nos, én tettem, jelentkezem! Viszont már több, mint két hónapja nem öltem embert, ahogyan a bátyámmal és Crowleyal sem találkoztam. Ez pedig baj. Baj, a javából. Smaragszemű éppen a telefonját rakta le, amikor hirtelen előttem termett és egy szenvedélyes csók után egy sörös üveget bányászott ki a hűtőből.
- Dean, beszélnünk kell!
- Hallgatlak cica! - húzza meg a sörét és maga mellé invitál a kanapéra, azonban én megrázom a fejemet.
- Be kell valljak neked valamit, de nem hinném, hogy örülni fogsz neki! - gesztikulálok, amivel végre magamra vonom a figyelmét. Összehúzza a szemöldökét s gondolkodóba esve kutat a tekintetem után, melyből próbál valamit kiolvasni, azonban a legkevésbé sem sikerül neki.
- Nem igazán hinném, hogy tudsz bármit is mondani, amivel meglephetnél. Szerintem a démoni valód elárulása vitte a pálmát, bármiről is legyen szó. Máskülönben meg köze van Damonhöz és a fene nagy egójú idiótához, akit Crowleyként szólítanak?
- Nem igazán. Talán Crowleynek, de leginkább magának a Pokolnak. - magyarázom, közben pedig fel és alá járkálok. Valóban fogalmam sincs, hogy mi a fenétől vagyok ennyire zaklatott. Hiszen ő csak Smaragdszemű, igen, ő az. Ő az, aki nem akarom, hogy csalódjon bennem. - Dean, én azt hiszem tudom ki tette a gyilkosságokat, akik után nyomozol.
A várt hatás persze nem marad el, elkomorodik az eddig szórakozott tekintete majd hirtelen felpattan és elém áll.
- Ki volt az?
- Ne haragudj! - temetem a kezembe vörös arcomat, és megszégyenülve állok előtte. Holott én nem ilyen vagyok. Gyengévé tett, ő a hibás! Hirtelen megérzek valamit a tenyeremen. Nedves és szinte már égeti az arcomat is. A szememből folyva száguldoznak lefelé versenyt vívva a könnycseppjeim, amik elárasztják az arcomat. Ennyire megtörtem, ennyire kiismert, ennyire beleszerettem.
- Kath, ki volt az drágám? - válik gyöngédebbé a hangja, miközben ölelésébe von. Keze föl és le jár a hátamon, miközben nyugtató szavakat mormolgat. Beszívom az illatának fűszeres aromáját, miközben egy csókért nyúlok a szája felé, amit ő kellően negédes kívánással viszonoz is.
- Én! - nyögöm ki, mire ő hitetlenkedve néz rám. Szája csalódottan nyílik szét és szökik ki rajta egy fáradt sóhaj. Miközben az arcomat fogja, lecsúszik a keze a karomra s egyre erősebben szorítja, persze, most sem mutatom ki, ahogyan soha, hogy az fáj nekem, viszont legbelül nem az mardos, hogy ő éppen a karomat ejti fogságba, hanem a bűntudat és a bánat, hogy ismét csalódia kell bennem.
- Katherine! - szól rám esélyesebben, miközben a kanapéra lök, ahol nem régiben még a sörét kortyolgatta. - Mi a francért kellett megölnöd három ártatlan embert? Ez a móka, neked ez a szórakozás? - ordít rám, azonban én összeszedem minden démoni létem és erélyesebben kiállok a magam igazáért. Felállok és elé sétálok, felcsillantom fekete szemű valómat, hogy ezzel önbizalmat szavazzak magamnak.
- Had áruljam el neked férjecském, hogy igen. A démonok a ölés rabjai, ellentétben velem. Nem ismered a történetem, nem ismersz engem. Nem tudod, hogy hogy mennek a dolgok a Pokolban. Egy ember, egyetlen egy lélek a minimum, amit egy nap meg kell ölnöd és a lelkét magadénak tudnod. Ez piros betűs szabály! Ha nem teszed a kínzókamrába hurcolnak és életed minden egyes kínját végig kell nézned vagy ha az már nem hat, kitalálnak valami újat! - magyarázom, miközben Dean helyet foglal a kanapén és minden egyes szavamat némán, összehúzott szemekkel hallgatja. - Három embert kellett megölnöm, ahhoz, hogy bepótoljam a lemaradásomat, különben Damont fogják kínozni, amit csendben kellesz tűrnöm, végig néznem, ahogy az egyetlen fennmaradt családtagomat felkaszabolják. Te mit tettél volna az én helyemben? Ha Samet elfogják és az az ára, hogy megölj három embert, akkor nem tettél volna semmit? - teszem fel neki a kérdést, mire ő lehajtja a fejét és nyel egyet. Persze, gondoltam. Megragadom az erős, kidolgozott karját és az ölébe fészkelem magam. Átkarolja a derekam, míg én ártatlan kiscicaként bújok hozzá. - Két hónapja nem öltem, két hónapja nem láttam a testvérem, mert megharagudtam rá, azért amiért elárulta neked, mi vagyok. Habár azóta már beszéltem vele telefonon, de akkor is csak megbánást tanúsított, ami eléggé meglepő, hiszen nem szokott semmit sem, mindent megtervez, azonban vannak a kivételek, amikor ösztönösen cselekszik, de mindennek ellenére egy nagyon erős démonkatona. Habár félek, hogy történik vele valami, de tájékoztattam Crowleyt, hogy stratégiát váltok és nem az ártatlanok megölésére fogok koncentrálni, hanem azokra, akikkel te foglalkozol. A démoni lélek is és más szörnyek lelke is elképesztő kinccsel ér fel, habár az emberé százszor becsesebb, de megelégszek ennyivel is. Segítek neked vadászni, segítek neked mindenben, hű feleséged leszek, de előbb meg kell kérdezzek valamit. Szeretsz te engem Dean? Mármint úgy igazán. Minden kívánástól, szenvedélytől eltekintve. Vagy csupán a kényszer szülte a házasságunkat? - Smaragdszemű megdöbbenve figyel, minden szavamat itta. Mindet. Hirtelen az ajkamra tapad és erősen tartva csókol. Érzem minden szenvedélyét, és elillanó kétségét. Szorosan kapaszkodom a hajába és a szememet behunyva érzékelem, hogy a kanapéra fektet. Az az érzés kerített hirtelen hatalmába, hogy elolvadok, cseppfolyóssá válok azoktól a smaragdzöld tekintetektől, melyek bebarangolják a testemet. Kezébe fogta az egyik mellemet, a másikkal a fejem mellett megtámaszkodik, hogy ne teljesen nehezedjen rám.
- Semmi felett nem tekinthetünk el. Te vagy az, aki a lehető minden érzelmet kiváltotta belőlem. Jókat, rosszakat egyaránt. Persze az utóbbi elillant, a boldogító igent követően. Minden kétségem elmúlt. Érzek irántad cseszettül nyálas romantikát, szenvedélyt, vágyat, kedvességet, kívánást, gondoskodást és olyan erős szerelmet, melyet csak egy férj érezhet a felesége iránt. Nem kérdőjelezem meg azt, hogy te nem így lennél ezzel. - mondja, s közben keze bebarangolja testem minden porcikáját, egészen addig, míg a szenvedély kéjes oltárán zihálva meg nem áldozunk.